Első fejezet

Az út Red Rock felé

Tarantino, akinek kezdeti filmjei főleg a mozgóképek szeretetéről, a másokéval össze nem hasonlítható dialógusokról, a tiszteletteljes lopás erényeiről és visszásságairól, az erőteljes idézgetésről és a vicces erőszakról szóltak (bővebb írásaimat a Reservoir Dogs, illetve a Pulp Fiction című darabokról itt és itt lehet elolvasni), a 2000-es évek végére új színt vitt bele műveibe. Történelmi sebekről kezdett el beszélni, olyan traumákról, amelyekről nem egészen az ő szája íze szerint készültek filmek. Elvetette a 'nagypapa" mozijait, és a saját stílusában alkotott. Az ő vízióiban, amelyek még mindig rengeteg exploitatív elemet, vért és erőszakot tartalmaztak, a bűnösök meglakoltak, megszenvedtek, meghaltak. A náci németeket egyik saját ünnepségükön érte el a végzet, a gaz rabszolgatartókat pedig épp egyik alábecsült emberük küldte át a másvilágra. Az Inglourious Basterds és a Django Unchained persze nem voltak ennyire egyszerű, szimpla filmek: előbbiben az amerikai alakulat tagjai sokszor jóval kegyetlenebbek voltak, mint azok, akiknek szükségszerűen a gonoszok szerepe jutott. A film talán legszimpatikusabb hőse Wilhelm, a német átlagkatona, akit fia születésének napján ér el a kegyetlen vég. Az elvileg a jó oldalon álló amerikaiak, illetve a velük együtt harcolók pedig mind gyilkosok, akiknél már az is brutális halált érdemel, ha valaki bátorságért kapott kitüntetést az ellenségnél. A trükk, mint oly sok Tarantino film esetén, itt is a részletekben rejlett: miközben azok, akik felületesen tekintettek rá, egyből kikiáltották fekete-fehér darabnak, démonizált németekkel és jóságos amerikaiakkal, az élesebb szeműek észrevehették a trükköt is a felállásban. A rendező arra vette rá nézőjét, hogy szurkoljon a brigantyknak, akik ördögi módra gyűjtögették a skalpokat és kegyetlenkedtek, tulajdonképpen csak kevéssel (ha egyáltalán) voltak jobbak, mint azok, akik ellen harcoltak. Mindettől függetlenül persze élvezetes volt nézni a karikatúra-szerűen megrajzolt náci vezetők brutális halálát a fináléban, Tarantino megbocsátható történelem átírását. 

Három évvel később került a mozikba a Django Unchained, amelyben a rendező elfordult az európai porondtól, hogy hazájának egy nem túl fényes korszakát idézze fel a blaxploitation alapokon nyugvó, az olasz és az amerikai westernekből is jócskán merítő filmmel. Itt a fekete főhős fellázad, megöli fehér elnyomóit és ellovagol az éjszakában szerelmével. Röviden ennyivel összefoglalható a történet,de Tarantino nem volna önmaga, ha nem vinne további árnyalatokat mozijába. A bosszú motívumra épülő film legrétegeltebb, legtisztábban gondolkodó hőse Django ('The D is silent") mentora, a német fejvadász Dr. King Shultz, míg leginkább megvetésre méltó figurája a fekete bőrű Stephen, aki sajátjait kínozva csókolgatja gazdáinak díszes hátsóját. Tarantino megint végletekben gondolkodik, eltúlozza figuráit, de minden extrém elem ellenére sem az volt a lényeg, hogy egyoldalúan mutassa be az egész konfliktust. Kisebb adagokban ugyan, de a feketék is megkapják a magukét (“Why don’t they just rise up and kill the whites?”– Miért hagyják magukat?), s ahogy az Inglourious Basterds esetén, úgy itt is működik a véres leszámolás, a történelem kisebb átírása, a mozgóképes 'vendetta" a múlt sebeiért. 

Ilyen előzmények után érkezett el 2015 karácsonya, amikor Amerikában limitált körülmények között bemutatásra került jelen cikk tárgya, a The Hateful Eight. Az a film, amelyről sokáig úgy tűnt, hogy el sem fog készülni (a forgatókönyv kiszivárgott, QT őrjöngött, aztán végül mégis nekilátott forgatni), s most mégis itt van. Az a mozi, amely elődjéhez hasonlóan western alapokon nyugszik, és amelynek egyik központi motívuma a rasszizmus. 

Második Fejezet

Gazfickók között

Vissza az alapokhoz. A Hateful Eight-ben Tarantino visszanyúlt karrierje kezdetéhez, s a Reservoir Dogs mintájára ismét egy kevés helyszínnel operáló (itt konkrétan kettő van, bár a cselekmény első órája egy mozgó lovaskocsiban játszódik) férfi-filmet készített. A fő karakterek között csak egy nő van (igaz, ő az egyik, ha nem a legfontosabb figura), a többiek mind az ellenkező nemet képviselik. Hétpróbás gaztevők, utálatos jellemek, mocskos bűnözők: ebben a filmben aki nem romlott, az maximum néhány percig lehet jelen vásznon. A történet a felszínen rém egyszerű: nyolc látszólag idegen embert hoz össze a sors (és egy rohadt nagy hóvihar) egy zárt helyiségbe az amerikai polgárháború után. Köztük van a már említett nő, Daisy Domergue, akit John Ruth, a fejvadász akar eljuttatni a Red Rock nevű városba, hogy ott elnyerje méltó büntetését és felakasszák. A baj ott van, hogy a díszes társaság tagjai közül legalább egy biztosan azért van jelen, hogy kiszabadítsa az ördögi Daisy-t. Csendes teadélután helyett tehát sok dumára, fokozatos feszültségkeltésre, és természetesen több eldördülő fegyverre kell számítania annak, aki megfizeti a mozijegy árát.

A filmben fontos kérdés az, hogy ki lehet a nő cinkostársa, Tarantino pedig a legerősebb hatás érdekében átemelte a jól bejáratott szerkezetet is a Reservoir Dogs-ból: akárcsak első rendezésében, úgy itt is elhelyezett egy olyan fejezetet, amely nekünk, nézőknek elmagyarázza a teljes alapszituációt, így az utolsó felvonásban mi sokkal többet tudunk, mint a Hateful Eight karakterei. Ekkor már nem a 'ki a tettes társ?" kérdése adja meg a feszültség forrását, hanem az, hogy az információhiánnyal küzdő figurák helyes döntéseket hoznak-e, vagy sem. Mi, a filmet megtekintők ekkor már páholyból nézhetjük az ő szenvedésüket: a Reservoir Dogs-ban rosszul döntött Mr. White. Itt vajon mi fog történni? A fejezetekre osztott, meglepően lineáris felépítésű történet végéig számos kisebb-nagyobb fordulat változtatja meg a status quo-t, vannak meglepetések.

Harmadik fejezet

Tarantino játszóháza

Az, hogy Quentin Tarantino sajátos világában járunk, már a stáblistából kitűnik, de legkésőbb az első dialógus elhangzásakor nyilvánvalóvá válik. A kultrendező által írt párbeszédek ismét kiválóak, de már nem annyira pattogósak, mint pályája kezdetén, és kevésbé életszerűek is. Viszont ezek a lassabb, megfontoltabb, kissé túlcifrázott, komolyabb mondatok is képesek végig fenntartani a figyelmét annak, aki nem csak az akciójeleneket szereti a filmekben. A Hateful Eight dumás darab. Nagyon! Nagyjából 80 percnek kell eltelnie a 168-ból ahhoz, hogy úgy igazán mozgásba lendüljön a cselekmény és eldördüljön az első pisztolylövés. Addig alapozás történik, amely egyeseknek végtelenül unalmas lehet, mégis szükséges. Kell, de ezzel együtt is kissé túlnyújtott, egy keveset még dolgozhatott volna a vágóolló. A feszültségkeltés persze már itt is működik, alattomosan kúszik be a képsorok közé a baljós hangulat, így amikor megtörténik az első haláleset, már teljes üzemfokon zakatol minden: a későbbiekben pedig ez csak fokozódik, ahogy az őrület, a vér és az abszurditás mennyisége is. Az erőszak most is fontos szerepet játszik a történetben: néhol undorító, máskor parodisztikus. Az biztos, hogy az egyik legkiemelkedőbb jelenet (egyben 2016 egyik legjobbja) is annak köszönhető, hogy QT még mindig rendkívül érti a brutalitás esztétikáját és a monológok erejét: ezeket kombinálva pedig verhetetlen. 

Tarantino kiváló döntést hozott akkor, amikor a zenei anyag elkészítésére a nagy öreget, Ennio Morriconét kérte fel. Az idős mester munkája nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ilyen jól épül fel a feszültség a filmben, már az első öt percben rendkívül jól alapozza meg a hangulatot baljós dallamaival. Az olasz zeneszerző anyaga egyébként nem teljesen friss, a Hateful Eight-ben fellelhetőek olyan darabok is tőle, amelyek Carpenter 1982-es The Thing című klasszikusához készültek. Érdekesség még, hogy a soundtrack tartalmaz még egy számot pl. a The White Stripes-tól is, szóval Tarantino itt sem tudta tudta, itt sem akarta teljesen másra bízni filmjének zenei oldalát. 

Negyedik fejezet

Színház az egész világ (és rohadék benne mindenki)

Bár Tarantino egyik nagy fogása az volt a Hateful Eight kapcsán, hogy Ultra Panavison kamerákkal forgatták, a létező legszélesebb filmformátummal, csak keveseknek adatott meg, hogy ilyen formában, ráadásul zenei felvezetéssel, szünettel és plusz jelenetekkel nézhessék meg új művét. Hozzánk sem ez a különleges verzió érkezett (pedig hatalmas élmény lehet), hanem a rövidebb, nem speciális változat: a fényképezés ennek ellenére persze szép, a tájképek lenyűgözőek, kár, hogy igazából nem sokszor tűnnek fel. A játékidő nagy részében belső tereken járunk, sok a közeli, a Hateful Eight pedig igazából könnyedén előadható lenne színházi keretek között is. Tulajdonképpen kamaradarabbal van dolgunk, az ilyen pedig mindig lehetőséget ad a színészeknek arra, hogy tündököljenek. Meg is teszik. Mindenki kicsit túljátssza a szerepét, mindenki ripacs egy kicsit, de ül a hatásvadászat. Samuel L. Jackson hasonlóan lenyűgöző, mint a Pulp Ficiton idején, Jennifer Jason Leigh annyira utálatos, hogy már szinte megszerettem a karakterét, az igazi aduász talán mégis Walton Goggins, aki élete legjobb alakítását hozza. Tarantino főszereplői közül mindenki akasztófára való szemétláda, az aktorok pedig élvezettel merülnek el a mocsokban. A nyolcak közül egyébként nem mindenki kidolgozott alak, és nem mindenkinek nyílik ugyanakkor terep a kibontakozásra. (Nem is lehet ezt elvárni, már csak azért sem, mert nem működne a rejtély.) Viszont mindenki megkapja a maga nagy jelenetét, amikor bemutathatja tudása legjavát. 

Ötödik fejezet

Rasszizmus dúlta vadnyugat

Az Inglourious Basterds és a Django Unchained is mélyrehatóan foglalkozott a rasszizmus kérdésével, és nincs ez másként a Hateful Eight esetében sem. Már az első dialógus során elhangzik a 'nigger" szó, amire érkezik is a majdnem politikailag korrekt válasz, majd egy jóleső poén. A film során újra és újra előkerül a kérdés, és lényegében mindenki utál mindenkit a cselekmény során: ha mexikói, akkor azért, ha fekete bőrű, azért, ha fehér, akkor meg azért. Tarantino kb. azt mondja, hogy napjaink Amerikájában a túlzott politikai korrektség mögött ugyanúgy ott feszülnek ezek az ellentétek, elég könnyű megtalálni a kapcsolódási pontokat a jelennel. A múlt sebei ezúttal talán még szembetűnőbben ki vannak vetítve a mai viszonyokra: ha akarjuk, ezt könnyedén észre lehet venni, ha meg nem szeretnénk, akkor is marad számunkra egy élvezetes, szórakoztató film, hamisíthatatlan QT stílusjegyekkel. Számomra egyébként úgy tűnt, hogy a rendező ezt megelőző két műve némileg feltűnőbben, tolakodóbb módon akarta átadni üzenetét, de ennek ellenére azokban mégis jobban működött ez a vonal. (Persze az első megtekintés után nehéz mindennel tisztában lenni, úgyhogy ezen a téren még bőven változhat a véleményem.)

Bár a Hateful Eight reklámanyagaiban Tarantino nyolcadik alkotásaként igyekeztek eladni a filmet, tulajdonképpen nyugodtan tekinthetjük a kilencedik önálló munkájának is, hiszen a Kill Bill végül két felvonásban került a moziközönség elé. Az így  kirajzolódó ábra szerint QT minden harmadik műve kicsit gyengébb, mint az azt megelőző kettő: a Reservoir Dogs és a Pulp Fiction után a Jackie Brown, a két Kill Billt követően a Death Proof, az Inglourious Basterds és a Django Unchained  után pedig most a Hateful Eight lett egy árnyalatnyival halványabb, mint az előzmények. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy rossz film lenne ez, sok szempontból például sokkal összeszedettebb, mint az a blaxploitation bosszúmozi, ami megelőzte. Igazi régi vágású, mégis friss darabot hozott össze Tarantino, épp csak az igazi újdonság varázsa és a zsenialitás apró szikrája hiányzik belőle. 

8,5/10 

A film adatlapja a MAFAB oldalán