"Három koporsó rendel!" Elnézést, legyen inkább négy!" Minimál szöveg, minimál költségvetés, maximális premier plán és macsóság a köbön. Ez a spagettiwestern receptúrája, amelyet Sergio Leone fejlesztett tökélyre a Dollár-trilógiában, melynek első része ez a film. Közkeletű tévedés, hogy ez az első darabja a műfajnak, előtte már több mint 20 készült, de ebből lett először nemzetközi siker, és alapozta meg Leone és egy akkor még ismeretlen színész, Clint Eastwood karrierjét. Nem véletlenül, kiváló alkotásról van szó, amelyet nem lehet elégszer látni!
Egy poros faluban két család, Baxterék és Rojoék viaskodnak a hatalomért. Egy nap megérkezik egy idegen (Clint Eastwood), aki jól bánik a pisztollyal és nem sokat beszél. Viszont kiváló stratégiai érzékkel átlátja, hogy ebben a helyzetben akkor jár a legjobban anyagilag, ha mindkét fél számára felajánlja a szolgálatait, lehetőleg úgy, hogy ne derüljön ki, hogy igazából csak a saját pártján áll. Jól alakulnak a dolgok, ámde végül csak elérkezik az a nap, amikor szemtől szemben kell állnia az idegennek Ramón Rojóval (Gian Maria Volonté)....
Ahhoz képest, hogy az idegen elvileg névtelen, gyakorlatilag Joe-nak hívják, de ettől még ugyanolyan titokzatos és kívülálló alak marad az egész történetben, amely valójában egy remake, Kurosawa A testőr című filmje alapján készült. Stílusbravúr a film, ami főleg annak fényében nem hétköznapi teljesítmény, hogy ez volt Leone első westernje, és Clint Eastwood is először ruccant át Európába, addig az amerikai tévében vitézkedett teljesen közepes filmekben. Viszont neki volt már tapasztalata vadnyugati téren, ezért eléggé szabad kezet kapott a forgatás során (pl. az ő ötlete volt a dohányzás is). Az eredmény: egy feszes tempójú, formabontó stílusú western, amely megújította az akkor már halottnak nevezett műfajt (amelyet mindig temetnek, de ahhoz képest máig viszonylag jó egészségnek örvend).
A történet nem túl bonyolult, elsősorban az atmoszféra és a zseniális kamerabeállítások tették kultikussá ezt az alkotást. Az amerikai westernfilmek akcióorgiájával szemben itt inkább a drámai mélységen, az emberi arcokon van a hangsúly, Azért itt sincs hiány lövöldözésből, de az odáig vezető út bemutatása fontosabb. de természetesen a végső leszámolás most is felejthetetlenre sikerült, Morricone zenéjéről pedig csak áradozni lehet. A forgatókönyv is nagyon jó lett, egyrészt a szöveg sem utolsó, másrészt pedig igen furmányosan került bemutatásra az, hogy az idegen hogyan téveszti meg mindkét felet, és hogyan húz maximális hasznot az általa kialakított helyzetből. És amikor már-már azt hinnék, hogy őt tényleg csak a pénz érdekli, természetesen jól megmenti a Ramón mellett sínylődő asszonyt, Marisolt, és visszaadja a szabadságát és a családját. És ezzel jól magára haragítja a rosszfiút (habár Joe sem éppen hótiszta jellem, de ebben a díszes kompániában még mindig neki lehet drukkolni a legjobban), vagyis immár semmi sem állhat a katartikus erejű végjáték útjába. Amellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, hogy Marisol karaktere mennyire felületesen van megírva, pedig elég drámai helyzetben van a szerencsétlen lány, de annyira halvány az alakja, hogy nem igazán érhető, hogy miért van annyira oda érte Ramón, de ő legalább méltó ellenfele Joe-nak, neki sem kell a szomszédba mennie némi ravaszságért, ugyanakkor ő egy kegyetlen gyilkos (az a mészárlás a folyónál igen mellbevágóra sikeredett), aki megérdemli a sorsát. A Baxter családban is csak egyetlen igazán érdekes karakter van, mégpedig a feleség, de neki sajnos nem jutott túl sok játékidő, de még így is maradandóbb az alakja, mint Marisol-é.
Clint Eastwood telitalálat volt a főszerepre, nem véletlenül forrott össze a neve hosszú időre a hallgatag antiwesternhőssel. Gian Maria Volonté talán egy árnyalattal drámaibb, mint amennyi a filmhez kell, de összességében kiváló alakítást nyújt. Marianne Koch nem igazán tud mihez kezdeni a karakterével, Margarita Lozano ellenben erős jelenléttel bír a filmvásznon.
Sergio Leone elsőre nem alkotta meg a tökéletes spagettiwesternt (azért harmadjára sikerült neki), de a műfaj alapdarabjáról van szó, amelyből számos jelenet beleégett a retinánkba (az én abszolút kedvencem az, amikor Eastwood hanyag mozdulattal a földre dobja a poncsója alól a vaslemezt). Az italowesternből hiányzik a heroizmus, viszont a jellegzetes atmoszféra, amely nagyon tudott ütni a vásznon a maga korában, ebben a filmben született meg, és ez nem kis dolog!
Sergio Leone és Clint Eastwood első közös munkája nem véletlenül lett a western műfajának egyik klasszikusa, kötelező darab!
8/10
