A tavalyi toplistámnál, amely 2017 legerősebb filmjeit sorakoztatta fel, az idei sem fog sokban különbözni. Habár ezúttal egy "hagyományos" lista elkészítése volt a célom, de végül ezúttal is olyan fajsúlyos darabok kaptak helyet az idei kedvenceim között, amik sokkal többé teszik ezt a listát. Habár szerepel köztük egy blockbuster is, éppen milyensége és drámai mivolta miatt kapott helyet az év legjobbjai között. 2018-ban is voltak olyan alkotások, amelyek fontos érzelmekről, kapcsolatokról, magáról az emberről meséltek tűpontos, zsigeri, sokszor megismételhetetlen módon. Azonban nem mind kiemelkedő. 

10. Fantomszál / Phantom Thread

(Kritika)

Az év elején sokakat meglepett Paul Thomas Anderson új, kosztümös filmje, amely minden külső szépsége ellenére egy igen sötét dráma, a divaton keresztül bemutatott gótikus románc története. A Fantomszálat kiemelkedő színészi alakítások, csodás jelmezek, erős zene és pompásan megkomponált jeleneteknek jellemzik. Egy ilyen elegáns, gyönyörű világban kutatja a rendező egy toxikus kapcsolat létjogosultságát, annak fenntartásának okát, valamint a szerelembeesés bensőségességét. A sajátos gótikus románcról szóló darab egyúttal gyönyörű és méltó hattyúdala Daniel Day-Lewis-nak.

9. Hang nélkül / A Quiet Place

(Kritika)

John Krasinski rendezése önmagában horrorfilmként nem kiemelkedő, viszont sok olyan vonása van, ami miatt mégis joggal szerepel az év legjobbjai között. A mű elképesztő drámai vonala mellett a hangkeverése is rendkívüli, illetve Emily Blunt egyik legemlékezetesebb és egyben legfeszültebb jelenetét is ennek a műnek köszönhetjük. A casting Blunton túl is remek, az állandó melankolikus atmoszféra mellett a film nagyon emberi, átélhető, ezáltal pedig zsigeri élményt nyújt. Az egyetlen, ami némileg gyengít az összképen, az a befejezés.

8. Bosszúállók: Végtelen háború / Avengers: Infinity War

(Kritika)

A Russo testvérek megalkották a tökéletes képregényfilm iskolapéldáját. A grandiózus, 70 karaktert felvonultató mű főgonosza, Thanos az eddigi "legjobb" Marvel-antagonista: intelligens és karizmatikus, sőt célja és motivációja is alaposan kidolgozott és világos, karakterét pedig egy meglepő érzelmi szállal tették árnyaltabbá. Russoék 2018-ban egy olyan, a magas ingerküszöbbel rendelkező közönséget is meghökkentő, ugyanakkor végtelenül szórakoztató, érzelmes és drámai művel álltak elő, amit a Marvel csúcspontjaként fogunk évtizedek múlva  is emlegetni. 

7. Csillag születik / A Star is Born

(Kritika)

Badley Cooper első rendezése a sztereotípiákkal ellentétben nem egy csöpögős musical, ugyanis a romantika mögött egy hiteles, szívbe markoló dráma rejlik. A Csillag születik valódi audiovizuális élményt nyújt: a koncertek nemcsak látványukban nyűgöznek le, a dalok minősége, a két színész énekhangja és maga a hangzás olyan színvonalú, amit inkább koncerteken tapasztal a néző; az operatőri munkáról és a rendezésről pedig szintén csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Lady Gaga elképesztő, de mellette Cooper is élete alakítását hozza. Jó eséllyel tarolni fog az idei díjszezon legtöbb kategóriájában.

6. Sosem voltál itt / You Were Never Really Here

(Kritika)

Valószínűleg nagyon kevesen látták itthon Lynn Ramsay alkotását, pedig Joaquin Phoenix játéka mellett a film is magasra tette versenytársai számára a lécet.  A Sosem voltál itt azonban a legtöbb véleménnyel ellentétben nem egy hipnotikus, széthúzó, zavaros bosszúfilm egy traumatizált, szétesett férfiről, hanem egy sokkal mélyebb alkotás, amely a társadalmi problémákon túl a traumákkal is foglalkozik, ezt pedig mesteri módon képes audiovizuális szinten is megjeleníteni. Összességében a film a rendezés magasiskolája: a Ramsay-re jellemző rendhagyó cselekményvezetés mellé rendkívüli atmoszférateremtés is társul, a mű minden rezdülése fontos, átgondolt, jelentéssel bír, mellőzve az öncélúságot. 

5. Egy nap

A leghitelesebb mai magyar film és egyben látlelet társadalmunkról. Elképesztő őszinteséggel beszél anyaságról, anyagi gondokról, kimerültségről, en bloc a család összetartásának, a mindennapok túlélésének nehézségeiről. Úgy drámai, úgy feszült és úgy üti szíven nézőjét, hogy látszólag végig csak azt nézzük, ahogy egy anya a napi rutinját végzi. Zseniális színészi alakítások egy nagyon emberi, nagyon mai és nagyon magyar filmben.

4. Utoya, július 22.

Erik Poppe megismételte Nemes Jeles bravúrját: az Utoya ugyanis nagyon sok tekintetben párhuzamban vonható a Saul fiával. A rendező a 72 perces utoyai tömegmészárlás közepébe ránt minket egy olyan vágatlan, valós idejű zsigeri alkotással, amiben nincs hova bújni a terrortámadás borzalmai elől. Kíméletlen, elképesztően intenzív élményt és egyben traumát is nyújt. Kötelező darab.

3. Nyughatatlan özvegyek / Widows

(Kritika)

Steve McQueen heist elemekkel átitatott politikai thrillere remekül reflektál a #metoo mozgalomra, emellett  pedig a korrupcióról, a rasszizmusról és a fegyverviselésről szóló társadalomkritikát is megfogalmaz. A filmre jellemző erőszak és miliő számomra máig a híressé/hírhedtté vált ’This is America’ videóklipet juttatja eszembe, az abban ábrázolt brutalitást mutatja be McQueen kegyetlen és igen hatásos módon. A Nyughatatlan özvegyek képes úgy mesélni a feminizmusról, az afro-amerikaiak helyzetéről és a velük szemben alkalmazott rendőri brutalitásról, hogy közben egy percre sem válik öncélúvá. A rendezői munka mellett a Hans Zimmer zenéje és a színészi alakítások is kiemelkedőek, összességében teszik az év egyik legjobbjává a művet. McQueen életművéből kiemelkedik a négy magára maradt nő nyomasztó, de szórakoztató, emellett pedig végtelenül emberi és aktuális története.

2. Napszállta

(Kritika)

Büszkeséggel tölt el, hogy hajszál híján egy magyar film lett számomra 2018 egyik legjobbja. Nemes ezúttal a századforduló képeslapszerű világának embertelenségét mutatja meg, miközben nem titkolt célja a feszültségkeltés, a komfortzónánkból való kimozdítás mellett az elgondolkodtatás is. A rendező belekényszerít minket az események közepébe, miközben egyre messzebb lök. A legtöbb váddal ellentétben Nemes minden öncélúságot mellőz, csupán tartja annyira intelligensnek publikumát, hogy rábízza a film interpretálást, a megválaszolatlan kérdések megválaszolását. Az operatőri munka, a színészi alakítások, a díszlet, minden apró rezdülés szervesen kapcsolódik egymásba, a Napszállta aprólékosan megtervezett és profin kivitelezett alkotás. A titokspirál valóban nem könnyíti meg a néző dolgát, minden egyes alkalommal újabb rétegét fedi fel a film. A rendező személyének és stílusának szidása helyett érdemes túllendülnünk azon a kérdésen, hogy kicsoda Kálmán. A film emellett nagyon aktuális is, világszinten hasonló rothadás megy végbe a társadalmunkban, mint a Napszállta világában. 

1. Három óriásplakát Ebbing határában

(Kritika)

2017 elején "megjövendöltem" a film sikerét, ami maradéktalanul nem lett igaz, ugyanis nem mindenki toplistáját vezeti, de esetemben valóban nyert. 2018 A régi városa valóban a Három óriásplakát lett. McDonagh mellbevágóan őszinte, emberi rendezése fontos, tabunak számító témákat vet fel, és van olyan tökös, mint  a McDormand által megtestesített Mildred, így nemcsak a felszínüket kapargatja, hanem jó mélyen le is ás bennük. A  karakterek közötti pontos és frappáns dialógusok mellett kiemelkedő, hogy a direktor a szinte semmitmondó szituációkba kever meghökkentő elemeket, amiket megszór fanyar humorral, igazi, őszinte emberi érzésekkel és pillanatokkal. Frances McDormand élete alakítását nyújtja az önbíráskodó, nyers, ugyanakkor megfáradt gyászoló anya képében, de nemcsak ő, Sam Rockwell is jogosan kapta meg alakításáért az Oscar-szobrot. És habár imádtam A víz érintését is, a legjobb film díja is a Három óriásplakátot illette volna meg.