Különös viszonyt ápolok a heist-filmekkel. Mondhatnám, hogy a kedvenc alműfajom a filmművészeten belül, viszont ezidáig csak két olyan mű született, amit igazán tudtam szeretni. Az egyik Ben Affleck legjobb rendezése, a Tolvajok városa, a másik David Mackenzie szikár, texasi története, A préri urai. Azonban a Nyughatatlan özvegyekkel ez a lista immár három tételt számlál, sőt talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy jobban sikerült, mint a két említett delikvens.
Steve McQueen filmje talán a legkülönösebb darabja ennek a szubzsánernek. Ugyan az előzetest látva könnyen abba a téveszmébe ringathattuk magunkat – pláne, ha a rendező ezt megelőző munkáit nem láttuk – hogy egy elsősorban akciófilmként funkcionáló művel van dolgunk. Egyetlen akció szekvenciát tartalmaz a film, és 7-8 percnél az sem tart tovább, így egyértelmű, hogy a Nyughatatlan özvegyek a filmvégi nagy rablást végrehajtó nőkkel és az eseményekre közvetve ható két polgármesterjelölttel foglalkozik a játékidő majdnem teljes hányadában. A műfaj többi képviselője közül azonban azokkal a társadalmi kérdésekkel, feltevésekkel emelkedik ki, amiket ezek az emberek sorsa és cselekedetei hívnak életre.
Már a Tolvajok városa és A préri urai is abban volt a legerősebb, hogy az egyéni sorsok figyelembevétele mellett volt társadalmi relevanciájuk. Míg előbbinél a bűnben tobzódó városrész és az abban szocializálódott (valamint abból a miliőből kiszakadni vágyó) ember kapcsolatát reprezentálta, addig utóbbi a határvidéken élő, bankok által kisemmizett, blazírt kisemberek kálváriáját igyekezett megeleveníteni. Jól lehet Steve McQueen és Gillian Flynn ezeknél valamivel tipikusabb, de közel ugyanannyira fontos témá(ka)t igyekszik feszegetni.
A történet egyfelől a két polgármester, a képmutató Jack Mulligan (Collin Farrell korrekt színészi játékában) és az afroamerikai Jamal Manning (Brian Tyree Henry kiváló alakításában) politikai harca köré szerveződik. Vitájukból, szembenállásukból rajzolódik ki a chicago-i urbanizálódó, külvárosi területek etnikailag heterogén társadalmi körképe. Kettejük csatája azért érdekes, mert a tetteik inhumánusak, viszont történetükből meg lehet érteni, hogy miért lettek ilyenek (még úgy is, hogy részletekbemenő karakterépítés egyik fél esetében sem tapasztalható). Manning egy, az elkeseredett és munkanélküli afroamerikai népesség vágyait, igényeit, elvárásait kihasználó populista, akiből időnként ki-kiszól a mélyen megbúvó rasszista. Viszont lényegében azt folytatja csupán, amit az előző polgármester, az apja (Robert Duvall nagyszerű) elkezdett, és utóbbi még a visszavonulása után is bábáskodik fia felett. Velük szemben helyezkedik el Manning, aki ezt a közeget és életvitelt igyekszik elhagyni politikai tevékenysége révén, de szocializációja és főleg ambíciói nem hagyják, így kénytelen megfenyegetni Veronicát, hogy fizessen neki „vissza” 2 millió dollárt.
Veronica az akció közben meghalt férfiak feleségeiből verbuvál magának csapatot, hogy túléljék a két pöffeszkedő politikus hatalmi harcát. A kiválóan megírt egyéni tragédiáknak köszönhetően relevanciája mellett a Nyughatatlan özvegyeknek nagyon erős érzelmi ráhatása van az emberre, ráadásul mindegyik anyának más-más problémákkal kell megbirkóznia életében, legyen szó az adósság miatt boltját, ezzel együtt pedig lassan-lassan egzisztenciáját is elveszítő Lindáról (Michelle Rodriguez különös egy ilyenfajta /értsd: cseppet sem maszkulin/ szerepben, de nagyon jó), a múlt terheit nyögő Veronicáról (Viola Davis fenomenális) vagy az egész élete során eltartott, de szépen lassan teljesen autonóm, erős személyiséggé váló Alice-ről (Elizabeth Dibicki díjesőt érdemlő megformálásában). És végérvényesen itt kapcsolódik össze a Nyughatatlan özvegyek a feljebb említett produkciókkal. Az egyén helyét keresi a tőle idegen közegben. Veronicáék története egy férfiak által uralt világba kalauzol el bennünket, ahol a nőknek épp olyan nehéz érvényesülni, mint egy régivágású kavbojnak az olajfúrók és bankok között, illetve egy megállapodásra, visszavonulásra vágyó bűnözőnek Charlestown-on kívül bárhol. De az akaratuk és a kitartásuk célt ér, és leküzdve a közegük által eléjük tornyosuló akadályokat és nehézségeket, végül csúcsragadozóvá válnak a farkasok földjén.
Bár a színészek – ahogy ez az eddig írtakból is tükröződik – egytől egyig kiválóak, azonban egy valakit ki kell emelnem. A Sicarioban is bizonyító, de a Tűnj el!-lel véglegesen berobbanó Daniel Kaluuya elementáris erővel söpör végig a film egészén, még úgy is, hogy a fontosabb szereplők közül messze ő kapja a legkevesebb játékidőt. Kissé ironikus módon azonban az általa megformált Jatemme-hez kapcsolható a mű legnagyobb problémája. Alapvetően a karakterizációval nem volt problémám, mert a mű így is gyönyörűen artikulálta üzenetét, de ha az ő háttértörténetét megismerjük, azzal tovább lehetett volna mélyíteni az egyébként sem sekélyes filmet. Plusz 10-15 percet még bőven elbírt volna. Az, hogy a karakter nem sikkad el, egy az egyben Kaluuya érdeme.
Azonban csekély ár ez egy olyan kitűnő alkotásért, hovatovább mesterműért, mint a Nyughatatlan özvegyek. Tartalmát tekintve kifogástalan, vágását és kamerakezelését illetően dinamikus. Képei csodálatosak, amivel a Hans Zimmer komponálta dallamok tökéletesen harmonizálnak. Elképesztő lett McQueen negyedik nagyjátékfilmje, amivel az eddig is makulátlan életmű nívóját csak feljebb emelte. Amellett, hogy az egyik leghatásosabb feminista manifesto, nem feledkezik meg a közegről, amiben fogant, és kritizálja azt az „I Can’t Breathe” Amerikát, ahol a rasszizmus és az abból fakadó erőszak a néplélek legmélyén gyökeredzik.
9,5/10
A Nyughatatlan özvegyek adatlapja a Magyar Filmadatbázis (MAFAB) oldalán.
