A Markot játszó Greg Sestero könyvének címe tartalmazza a fenti kifejezést - azé a regényé, amelyből nemrég film készült The Disaster Artist címmel. És amely filmben James Franco nem teketóriázik, rögtön kamera elé ültet féltucatnyi hollywoodi sztárt és rendezőt, hogy megosszák véleményüket, mennyire zseniálisnak tartják Tommy Wiseau alkotását. Vártam a poént, hogy ez a szatíra része, Franco elhívta a haverjait, hogy élcelődjenek egy jót a legendásan ízlésficamos filmkészítőn - de semmi ilyen nem történt. Sőt, a mű fináléja éppen arra a konklúzióra fut ki, hogy Wiseau hírhedt trashfilmje valójában kiváló szórakozás lett, csak éppen az alkotói szándékkal teljesen ellentétes módon. A főszereplő-író-rendező pedig még jó képet is vág ahhoz, hogy gyakorlatilag kiröhögték.

Frissen látva a The Roomot egy cseppet sem értettem ezt az érzületet. Persze, a produkcióban van számos momentum, amelyek már egyenesen komikusak, de összességében a film ízléstelenül, fárasztóan, idegesítően rossz. Négy darab egyforma ágyjelenetet tartalmaz, egyformán a 80-as évek rockballadáinak giccsét és egyforma beállításokat ismételve, de a többi jelenet is ugyanazokból a szövegekből áll egyforma hangszínen előadva („I just don’t love Johnny anymore”). De a The Roomot darabjaira szedni erősen "verébre ágyúval"-jellegű eszmefuttatás lenne, érvelésem lényege pusztán az, hogy számomra Wiseau munkája hamar elvesztette a szórakoztatáshoz alapot képező változatosságot és a meglepetés erejét. Egy idő után a The Room már nem tudta úgy alulmúlni magát, hogy az meghökkentsen.

Amiért persze nehéz hibáztatni Wiseau-t, hiszen ha a legtöbb produkciónak szándékosan sem sikerül elkerülnie ezt az ingertúltöltést (erre a legtöbb kortárs blockbuster kiváló példa), nehéz elvárni, hogy neki majd akaratlanul sikerüljön - mindenesetre ilyen értelemben a The Room csak a részben képviseli "annyira rossz, hogy az már jó"-sága mellett, egészében nem. Természetesen mint sok más filmnek, ennek is adódik egy olyan hatása, hogy utólag hajlamosak vagyunk emlékezetes pillanatai felemlegetni, elbaltázottságának legendáját továbbszőni, de ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy kegyetlenül nem élveztem, amit láttam, és álszentségnek gondolnám, ha ezt utólag másként állítanám be.

De mi a helyzet, ha Greg Sestero vagyok, és könyvben akarom megfogalmazni ezt az egészet, vagy James Francóként vászonra akarom továbbvinni a történetet? Maradjunk Sesterónál, hiszen végeredményben az ő szemlélete érvényesül a The Disaster Artistban is. Sestero, mondhatni, a néző józan szemszögét képviseli ebben a sztoriban, Franco művében is ő a valódi főszereplő, akivel azonosulni lehet, és aki ugyanolyan kiismerhetetlen, rejtélyes figurának fogja fel Wiseau-t, mint mi kívülállók. Sestero alkotótársa fejére is olvassa annak minden hiúságát, érzelmi zsarolását, zsarnokoskodását, de végeredményben mellé áll, barátként támogatni kezdi, nem kis részben annak hála, hogy kimondottan meglátja benne a sérült, gyermeki lelket, amelynek ártatlanságából, bárdolatlanságából a negatív attitűd mellett számos rendkívül pozitív gesztus is ered.

A The Disaster Artist ennyivel elintézni látszik a témát, nem igazán áll bele abba a kérdésbe, hogy mennyire egészséges egy ilyen kapcsolat bármely fél szempontjából, vagy hogy mennyire célravezető megerősíteni valakit a forgatás tanúsága szerint esetenként igencsak toxikussá váló téveszméiben - de ez elsősorban azért van így, mert legalább ilyen fontosnak tartja, hogy Wisaeu különcségén hüledezzen. Franco azért nem tud üzenetet közvetíteni, azért silányítja limonádévá (meglehetősen stílusos és szórakoztató limonádévá, de mégiscsak limonádévá) a The Disaster Artistot, mert folyamatosan megpróbál egyensúlyozni a főhősök barátságának motívuma és a The Room-werkfilm jelentette keretek között. Nem túl meglepő módon ennek a végeredménye az lesz, hogy mindkettő nem túl zavaróan, de kellemetlenül kidolgozatlan marad.

Mert a Wiseau-Sestero bromace felszínességén túl a filmen számon lehet kérni azt is, hogy adós marad a The Room elkészültének jó néhány izgalmas technikai részletével, bár ez bizonyára engem és néhány szakmabelit kivéve senkit sem érdekel - ugyanakkor ennél jobb lehetősége nem is lehetne Francónak arra, hogy a munkáján keresztül mutassa meg nekünk Wiseau-t. Azonban nem tudunk meg többet annál, mint hogy a főszereplő-rendező nem volt képes megjegyezni saját szövegét, őrültebbnél őrültebb módon egzecíroztatta stábját, sőt akár megalázó és életveszélyes helyzetbe is sodorta őket. A The Disaster Artist láthatóan nincs mivel árnyalja a képet azzal kapcsolatban, hogy Wiseau egy stáb vezetőjeként szörnyen viselkedett - a Hitchcockkal kapcsolatos geg kvázi igazolásként tér vissza Sestero "Hitchcock mikor kapott ilyen ovációt?" mondatával. Mintha a stáb stressze, kárba veszett ideje és munkája, verbális terrorja elintézhető lenne azzal, hogy végül nem kínosan feszengtek a vetítésen, hanem egy jót nevettek. Ha nem Wiseau-t, a barátot, hanem Wiseau-t, a rendezőt nézem, James Franco semmit nem tud felhozni az ő védelmében, azt leszámítva, hogy az így létrejött celluloidhulladék valójában zseniális lett.

Ezzel azonban a legkevésbé sem mond újat, hiszen az említett Hitchcocktól kezdve Iñárrituig rendezők tucatjainak adtunk felmentést embertelen viselkedésük alól vélt vagy valós zsenialitásuk okán, és még ha a Francóról azóta napvilágra került történetek túlnyomórészt nehezen is értékelhetők szexuális zaklatásként, azt tökéletesen megmutatják, hogy a színész-rendező miért tenné le voksát még ilyen kifacsart módon is Wiseau munkamódszere mellett. Nem tehet mást, hiszen ha az a verdikt, hogy a The Room távolról sem lett jó, akkor mi adná meg a felmentést egy stáb kizsigereléséért, megalázásáért? Mit kéne mondanunk a produkciók 99,9%-áról, amelyeknek nem nyer Oscart DiCaprio nyersmájevése (és a rendező zsarnokoskodása nem olyan kis aranyos bulvártörténetek révén marad fenn, mint hogy Tom Hardy pólót csináltatott magának arról, amikor válaszul fojtogatni kezdte), és amelyek nem vonultak be a "valaha volt legjobb legrosszabb film"-ként a történelembe?

(És emiatt sajnálom, hogy Franco esetében is a #metoo-mozgalom szinte azonnal eltérítette a figyelmet arról az alapvető kérdésről, hogy néhány alkotó egyszerűen visszaél a hatalmával, tapló módon viselkedik alárendeltjeivel, a szexuális zaklatás pedig ennek a jelenségnek egy kisebb szelete csak. Ld. egészen friss példaként Clayne Crawford esetét, aki szexuálisan ugyan senkit nem bántalmazott, de egy komplett stáb életét tette pokollá. És még hány ilyen eset lehet, ami nem kerül napvilágra...)

Nem az a baj tehát, hogy a The Disaster Artist sem tudta számomra megindokolni, hogy miért kéne bravúros, megismételhetetlen alkotásnak tartanom bármelyik szörnyű trashfilmet, hogy nem tudott mélyére ásni ennek az én szememben felfoghatatlan logikának, hiszen ezt valószínűleg rajtam kívül nem is fogja senki számonkérni rajta. És ahogyan nem feladata, sőt talán egy kissé arrogáns is volna Wiseau-t alkotói mivoltában minősítenie, úgy azt sem várom el, hogy emberi mivoltában megtegye ezt. De valószínűleg sokkal jobban éreztem volna magam, ha nem azt látom, hogy egy stáb által láthatóan borzasztóan megélt forgatást próbálnak meg a nagyság jogos áldozataként beállítani. Legyen bár a The Room vérciki vagy zseniális, legyen bár Wiseau ízlésficamos újgazdag vagy akaratlan zseni, az biztos, hogy a produkció nem lett annyira jó, sem "annyira rossz, hogy már jó", hogy ezt a bánásmódot megkövetelje.