Ha az ember kicsit Párizsba vágyakozik, keresve se találhat jobb olvasnivalót Nicolas Barreau könyveinél. Az álneves író regényeit itthon is egyre többen szeretik. A tavalyi könyvét szimplán kellemesnek könyveltem el és nem is hagyott bennem túl mély nyomot, de a Párizs mindig jó ötlet - A kék tigris rejtélye újfent az a fajta regény, ami miatt annak idején megszerettem az írót.

A történet főhősnője a 33 éves Rosalie, aki egy kis levelezőlap boltot vezet Párizsban. Imádja a kék színt és sokat álmodozik. Elégedett ugyan az életével, de jobbára minden nyugodt egyhangúságban folyik. Boltjának egyik nevezetessége, hogy személyre szóló képeslapokat is készít, melyeknek köszönhetően felkérést kap, hogy egy neves gyermekkönyv író legújabb művét, A kék tigrist illusztrálja. Rosalie nem csak új munkát, hanem új barátot is szerez ennek hatására. Nem sokkal később azonban egy feldúlt amerikai irodalomprofesszor csörtet be a boltjába és a lány egy nagy rejtélybe csöppen. Ki írta A kék tigrist?

Bevallom, Barreau ez alkalommal rekord gyorsan levett a lábamról, ugyanis Rosalie Luna Luna nevű üdvözlőlap boltjába azonnal beleszerettem -  ezt csak a hozzám hasonló írószer mániások érthetik meg igazán. Imádom a szép füzeteket, noteszeket, tollakat, képeslapokat, bármiféle konkrét cél nélkül képes vagyok ezekből szép kis gyűjteményt felhalmozni. Szóval a Luna Luna egy igazán nekem való bolt lenne a valóságban is. Az író egyébként is szereti érdekesebb munkával megtámogatni a főszereplőit: többek között egy étterem-, galéria-, valamint egy mozi-tulajdonos után újfent nem egy szimpla könyvelőt választott (elnézést a könyvelőket sújtó sztereotípiámért). Az is kellemes meglepetésként ért, hogy ezúttal egy nő lett a főhősünk, őt ismerhetjük meg a legjobban a szereplők közül. És Rosalie egy igazi belevaló francia nő. A könyv elején még nebáncsvirágnak tűnik, aki álmodozik a nagy romantikus szerelemről, de aztán nem rest szembeszállni egy tajtékzó amerikaival, hogy megvédje magát és jó barátját.

Az idősödő gyermekkönyv író, Max Marchais a regény legtipikusabb figurája, mintha egy Peter Mayle könyvből lépett volna ki a „tipikus francia” címkével ellátva. Max már nem sokat vár az élettől (már egy ideje özvegy a történet kezdetén), kiadója azonban rágja a fülét egy újabb meséért. Párizstól nem messze él egy szép francia birtokon, szereti a jó francia ételeket és borokat – de az embereket már kevésbé (és itt már mindegy is, milyen nemzetiségű az illető). Rosalie azonban hamar belopja magát a szívébe és a barátságuk a regény egyik fontos, szívmelengető pontja. Muszáj megemlítenem még Max házvezetőnőjét és kertészét, akik alig jelennek meg ugyan, de remekül szórakoztam rajtuk, ahogy a gondját viselik a morcos öregúrnak.

A könyv harmadik fontos szereplője, Robert Sherman már a „tipikus Barreau” karakter. Szeretem az ilyen elvarázsolt figurákat. Robert egy menő New York-i ügyvéd családba született és természetesen ő is az lett. A menő lakással és menő barátnővel teljes is lenne a készlet, de a férfi valami más iránt vágyakozik: bölcsészdiplomát szerzett angol irodalomból (azon belül is Shakespeare a szakterülete) és édesanyja halála után úgy dönt, elgondolkodik az életén Párizsban, amit gyerekként látott utoljára. Döntenie kell, hogy New Yorkban marad, vagy elfogad egy vendégelőadói pozíciót az egyik párizsi egyetemen. Párizsi utazása nem kezdődik valami fényesen, ezt tetőzve pedig egy kis levelezőlapbolt kirakatában meglát egy ismerős című mesét és döbbenten fedezi fel, hogy valami francia író ellopta az édesanyja esti meséjét. 

Ami nagy kedvencem volt végig ebben a könyvben az a mese körüli nyomozás és a megoldás. Végig remekül adagolt és érdekes, még akkor is, ha vannak tipikusabb mozzanatai. Tetszett, hogy mindhárom szereplő jelleme alakult a történtek hatására. A váltakozó szemszög lehetővé tette, hogy sose üljön le a történet, elrepült a 300 oldal az olvasás során.

Ami még nagy szerencse egy alapvetően romantikus könyvnél, hogy nagyon szerettem a romantikus szálat is. Itt már voltak klisés húzások, amiknél már előre lehetett tudni a bonyodalmat és a megoldást, de szerencsére egyik sem volt rétestésztává nyújtva. Rosalie és Robert is belevalóbb kicsit, mint az előző Barreau regények főhősei, a párbeszédjeik aranyat érnek. Az olvasó csak szurkolni tud nekik.

A könyv hangulata egy pillanatra sem bicsaklik meg, igazi kedves párizsi történet, ahol a tavaszi esőillat keveredik a frissen sült croissant illatával. Ajánlom mindenkinek, aki épp valami könnyed regényt keres és kicsit szebben akarja látni a világot.

8/10

A könyvet a Park Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.