Ha ilyenkor szokásos mérleg-állításommal szeretném nyitni a listát, akkor 2017 számomra filmes szempontból nem volt egy erős év. Az év mások által remekműnek kikiáltott darabjai nálam nem léptek ki a "kiváló, de zseniálisnak nem mondható"-kategóriából, de sokat elmond az is, hogy ezúttal még tőlem is szokatlanul kevés, mindössze 5 db hazai moziforgalmazásba került alkotást sorolok itt fel. És akkor azt még nem is említettem, hogy ha nem csalok ide egy produkciót 2016-ból, akkor az "év filmje" titulust sem tudnám jó szívvel kiosztani. De ez nem jelenti azt, hogy idén sem akadtak volna nagyszerű alkotások, úgyhogy mutatom is, melyikeket tartottam a legjobbaknak. (Ezúttal is azokból a produkciókból válogattam, amiket az idei év folyamán volt lehetőségem először megtekinteni.)

+ 1. American Anarchist

(Kritika)

Nem vagyok nagy dokumentumfilm-fogyasztó, éppen ezért semmilyen formában nem érezném korrektnek besorolni bárhova is ezeket az alkotásokat, de az év legjobb dokumentumfilmjéről muszáj megemlékeznem. Az American Anarchist számomra éppen azt a középutat képviselte, ahol az oknyomozó munka nem lép át szájbarágós összeesküvés-elmélet gyártásba, ahol két nézőpont egyenrangúan tud érvényesülni, arról nem is beszélve, hogy maga a téma és annak feldolgozása is rendkívül elgondolkodtató kérdéseket vet fel.

+2. Tour de Pharmacy

Nem is tudom, minek nevezzem a Tour de Pharmacyt: leginkább egy szokatlanul hosszú SNL-szkeccsnek illene be az HBO-n kiadott mockumentary. Az mindenesetre biztos, hogy 40 perc alatt ennyit egyik más 2017-es alkotáson sem nevettem, úgyhogy ha az év legjobb vígjátékát keresem, akkor muszáj ideemelnem ezt a sorozatepizódnak hosszú, filmnek rövid alkotást, amelyben Andy Sambergék a Tour de France-botrányoktól kezdve az oknyomozó dokumentumfilmekig mindennek nekiesnek. Elképesztő gegparádé elképesztő sztárparádéval.

10. Kereszttűz

(Kritika)

Az eddig csak felfoghatatlan művészkedésben jeleskedő Ben Wheatley hirtelen megrázta magát, és készített egy jobb Tarantino-filmet, mint amilyeneket mostanában Tarantino csinált. A Kereszttűz egy pofonegyszerű akciómozi, ahol egy raktár, másfél óra és egy rakás béna retro-gengszter éppen elég ahhoz, hogy kiadják az év egyik legviccesebb, legszórakoztatóbb, ugyanakkor valamennyire sötét krimiként is funkcionáló darabját. Ezzel a félreértésekkel és árulásokkal megspékelt, egyszerre kegyetlen és kacagtató vérfürdőben élmény volt megmártózni.

9. Stronger

(Kritika)

Még fogalmam sincs, hogy milyen lesz az Oscar-felhozatal, de az már biztos, hogy az egyik legklisésebbnek tűnő drámát vétek volt még a verseny elején kigolyózni. A Stonger ugyanis éppen az ellenkezőjét képviseli a díjvadász produkciók által előadott hőstörténeteknek - legalábbis egy olyan jó másfél órán keresztül, de addig mindenesetre emberfeletti módon kommunikálja, hogy mennyire nem egy emberfeletti film akar lenni. Jake Gyllenhaal pedig élete egyik legkomplexebb alakításával fog sokadjára lemaradni az Oscarról.

8. Nehéz szívvel

(Kritika)

A Nehéz szívvel egyszerre minden és semmi: felnövéstörténet, romantikus film, LMBT-mozi, de igazán egyiknek sem sorolható be, hanem egy ezeket egyszerre mind, de valahogy egyiket sem tartalmazó egyveleg. Semmit sem kommunikál, de mindent kiérezni képsoraiból, figuráiból, az elfojtott szexualitástól kezdve a tragédiák szunnyadó frusztrációjáig. Rendkívül megkapó, érzékeny és gyönyörű darab.

7. Newness

(Kritika)

A Newness első percei a Tinder-romantika szellemes feldolgozását idézik, azonban rövidesen a film a modern párkapcsolatok egy sokkal összetettebb és sokkal fontosabb példabeszédévé növi ki magát. Drake Doremus csodálatosan figyelmes látvánnyal, a karakterek lelkének mélyére ásva veszi górcső alá és kérdőjelezi meg a romantikus kapcsolatok alapvetéseit, többek között a monogámia fogalmát is megkérdőjelezve és átértelmezve. Lenyűgözően aktuális, érett, és persze nem utolsósorban gyönyörűen megkomponált romantikus mozi.

6. T2 Trainspotting

(Kritika)

Oldalakon keresztül tudnám tépni a számat (meg is tettem) arról, hogy Danny Boyle mennyire zseniálisan fordítja visszájára a nosztalgiadivatot, szó szerint nosztalgiatripet varázsolva a Trainspotting folytatásából. Míg az első rész egy tulajdonképpen menőségként is értelmezhető Harcosok klubja-előképnek is elment, addig a második részre már csak az elrontott életek feletti fájdalom, a teljes nihil maradt, mindezt ugyanakkor egy elfuserált kapuzárási pánik a kifulladásig hajszolt mámora keretében tálalva. 

5. A régi város

(Kritika)

Ha valaki azt állítja, hogy egy két órás filmben lehetetlen komplex érzelmeket, karakterutakat felvázolni, csak mutassátok meg neki A régi várost: Kenneth Lonergan műve annyira természetes, hogy szinte nem is érződik rajta, hogy filmet nézünk. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára olyat, hogy nem azért kell nevetni vagy sírni egy alkotáson, mert akkor éppen a rendező ezt szeretné tőlem, hanem mert ez árad a figurákból, akikkel addigra már szinte észrevétlenül együtt lélegzem - ennyire zsigeri, ennyire hatásos, amit ebben a produkcióban látunk. Nem is látunk, érzünk.

4. Kojot

(Kritika)

Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy már zsinórban negyedszerre szerepeltethetek hazai alkotást a legjobbak között, az pedig még nagyobb örömömre, hogy olyan filmek is készülnek Magyarországon, mint a Kojot. Kostyál Márk szikár easternje nem pusztán itthon példátlan színvonalú akciójeleneteket, döbbenetesen hiteles alakításokat vonultat fel, de minden korábbinál esszenciálisabban ragadja meg a magyar társadalmat meghatározó örökségeket, férfiasság-eszményt. Kijózanító és elképesztően aktuális tanmese, amit sajnos túl kevesen láttak.

3. A négyzet

(Kritika)

Ruben Östlund szatírája pofátlanul pikírt, döbbenetesen rétegzett, és két és fél órás hossza ellenére is megunhatatlanul szórakoztató. Ahogy a rendező beleszáll a modern értelmiségbe, a férfiakba, a politikai korrektségbe, ott kő kövön nem marad, de mindezt olyan finom gúnnyal és olyan alaposan viszi végbe, hogy A négyzet igazi csattanóiról elsőre könnyű lemaradni. Ilyen kidolgozott, intelligens és szellemes szatírát még jó pár évig nem fogunk látni.

2. A Ghost Story

(Kritika)

Nem gondoltam volna, hogy végül a második helyre fut be az a film, amit Rooney Mara 8 perces piteevése környékén már ki akartam kapcsolni, de valami a képernyő előtt tartott. Valószínűleg az, hogy az A Ghost Story minden elborult ötletével, szokatlan filmnyelvi megoldásával együtt is elképesztően könnyeden sűríti bele az egész világegyetemet másfél órába. A csodálatos fényképezés és vágás egyetlen utánozhatatlan kavalkád részévé teszi a gyászt, a szerelmet, a családot, boldogságot és tragédiát, pedig jóformán csak annyit látunk, hogy Casey Affleck egy lepedőben flangál leginkább időn, és sokkal kevésbé téren át.

1. Teljesen idegenek

(Kritika)

A Teljesen idegenekkel muszáj csalnom, ugyanis alapvetően 2016-os film lenne, mivel tavaly december végén mutatták be, de vétek lenne, hogy pusztán azért ne kapjon említést se ez a gyöngyszem, mert akkor lemaradtam róla. Nem véletlenül vonzott hétről hétre egyre több nézőt ez az olasz dramedy, és nem véletlenül vannak még most is, konkrétan egy évvel a premier után vetítései, Paolo Genovese alkotása ugyanis igencsak súlyos tanulságokat képes nevetésbe csomagolva átadni nézőjének. Idén egyetlen ennyire hibátlanul kivitelezett, ennyire sokoldalú és maradandó filmélmény sem volt.