A filmet a  Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Ben Wheatley elsősorban arról híresült el a köztudatban, hogy filmjei kétharmaduknál totális elmebajjá válnak, ezúttal azonban nemhogy semmiféle törést nem tapasztalhatunk, de egy annyira mainstream darabot látunk, amennyire egy független filmes közegből érkező, nem látványvezérelt gengsztervígjáték az lehet. Sőt, a Free Fire láttán egyenesen feltehetjük a kérdést, hogy Wheatley mégis miért pazarolta eddig az idejét egymást túllicitáló alkotásokra, ha ilyen zseniálisan egyszerű filmekre is képes?

A Free Fire koncepciója ugyanis amennyire lecsupaszított, annyira remek: egy félresikerült fegyverügylet során lövöldözés tör ki egy elhagyott gyártelepen. Ennyi. Látszólag éppen, hogy kihívásnak tűnhet nettó 70 percet kitölteni azzal, hogy 10-11 karakter tűzpárbajt folytat egy nem túl izgalmas helyszínen, a rendező azonban ezt képes előnyére fordítani. Látványos kompromisszumok helyett az épület négy fala a kreatív kiteljesedés terepe lesz, ahol még az utolsó elszórt golyót is fel lehet használni egy frappáns poénhoz. Wheatley helyett, hogy görcsösen megoldandó feladatokat, kiélezett konfliktusokat helyezne szereplői elé, egyszerűen hagyja, hogy rendre egy kacagtatóan indokolatlan húzással, ironikus deus ex machinával boruljon az állóháború, népes szereplőgárdájában pedig mindig akad egy újabb bizarr figura, aki valamilyen őrültségre képes.

Annyiban sántít is az akcióvígjáték besorolás, hogy akciófilmes értékeket kár keresnünk a Free Fire sokszor tényleg teljesen ad-hoc lövöldözéseiben. Szigorúan véve a tűzpárbaj földrajza kifejezetten zavaros, komoly mutatványokra még a kézitusákban sem számíthatunk, itt minden golyó, ütés és seb a komikumnak van alárendelve. Wheatley pedig éppen azért tud sikeres lenni, mert nem szeretne kétfelé játszani, nem kell a humort beáldoznia, hogy látványos zúzdát alkosson, hanem sokkal természetesebb és következetesebb módon tudja kialakítani filmje stílusát. Ehhez pedig folyamatosan sziporkázó szópárbajok, szellemesen felhasznált jellemkomikumok társulnak (a rövidke bevezetés döbbenetesen hatékonyan teremti meg ezek alapozását), miközben maga az erőszak is egyre inkább tarantinoi cinizmusba burkolózik. A nevettetés ugyanis sokszor egyben annak kihangsúlyozása is, hogy az ábrázolt öldöklés mennyire kicsinyes, értelmetlen és végeredményben még eredménytelen is. A Free Fire távol áll attól, hogy magvas gondolatokat megfogalmazó darab legyen, de ezzel a hozzáállással mindenképpen átlépi az egyszerű akcióvígjátékok szintjét.

Nem állítom, hogy helyenként nem veszít lendületet a sérült szereplők számára egyre keservesebbé váló küzdelem, a másfél órás hossz is éppen kellő rövidségű ahhoz, hogy ne alakuljon egysíkúvá az élmény. Az írótárs Amy Jump és a rendező saját maga által vágott végeredmény viszont rendkívül kiegyensúlyozott és jó ritmusú filmmé áll össze. A Free Fire egy szakajtónyi friss energiát csatornáz be a gengsztervígjáétkok műfajába, biztos kézzel ügyelve arra, hogy ez ne is tépje szét, egyben pedig konkrét utalások nélkül, az összehatással idézi meg nagy elődeit a Kutyaszorítóbantól Ritchie csavaros szélhámostörténeteiig. Kevés hasonlóan szórakoztató film lesz még idén.

9/10

A Kereszttűz teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán