Drake Doremustól a Like Crazy bőven elég volt ahhoz, hogy a romantikus filmek új királyaként emlegessem, hogy aztán az egy fokkal kommerszebb irányba kitérő Breathe In árnyalja kicsit ezt a képet, majd a remeknek ígérkező Equals iszonyú csalódást okozzon, és egyben mélypontra lökje a rendező addig ígéretesen alakuló karrierjét. Ilyenkor pedig jött a jól bevált recept, azaz visszatérni a jól bevált recepthez: Doremus egy újabb high-concept dráma helyett régi alkotótársával, Ben York Jonesszal fogott bele egy földhözragadt, modern romantikus drámába. És megszületett a Newness, amellyel a rendező újra visszatért a csúcsra.

Doremus munkái azért is különlegesek, mert a romantikus filmeket ritkán szoktuk komolyan venni: 95%-ban a randialapanyag romkomokat, vagy a valódi párkapcsolatok realitásait teljesen figyelmen kívül hagyó lányregényeket találjuk ez alatt a címke alatt. Tehát noha elsőre nem tűnik nagy bravúrnak, hogy a Newness teljes mértékben érett, felnőtt film, a felhozatalt szemlélve egyértelműen óriási fegyvertény. Márpedig Jones forgatókönyve nem a másik fél megszerzéséről szól, hanem két egyenrangú, egyaránt kiforrott személyiséggel bíró karakter útját mutatja be, és nem pusztán párkapcsolati tanulságokat akar levonni, hanem kettejük külön-külön fejlődését is bemutatni.

De aláírom, ezek önmagukban még nem egy remekmű ismérvei, a Newnessben azonban a fentieket olyan gondolatokkal is sikerült párosítani, amelyek valóban figyelemre méltó alkotást varázsolnak elénk. Már az első snittek is egy Tinder-szerű alkalmazáson landolnak, a következő percben zseniálisan mutatva be a tinderromantika minden velejáróját, és hatását szereplőinkre. De távolról se higgyük azt, hogy Doremus a jobbra-balra húzogatós randizás közhelyes ekézésére húzta fel filmjét, féltávhoz közeledve ugyanis kiderül a Nicholas Hoult játszotta Martin, és a Laia Costa alakította Gabi bimbózó kapcsolatának valódi konfliktusa, ezzel pedig a monogámiát megkérdőjelező aktuális diskurzusba (épp ma olvastam ezt a cikket) tökéletesen beilleszthető gondolatsort indít el a produkció. Ezt pedig még jó pár nem túl meglepő, de a narratívába annál természetesebben épülő fordulattal sikerül megspékelni.

Éppen az az elképesztő a Newnessben, hogy az összképben egyszerűen minden a helyén van: pont annyit látunk a szereplők viselkedéséből, pont annyi releváns részletet kapunk a múltjukból, pont annyi időre és olyan formában lépnek be a barátok, hogy megadják a megfelelő inputokat a narratíva mozgásban tartásához. Doremus montázsai egy képpel sem tartalmaznak többet a kelleténél, a zene akkor lép be és távozik, amikor szükség van rá, és korábbi művei látványához képest még visszafogottabb a képi világ. A rendező elképesztően szűk fókusztartománnyal, a hátteret elmosva, a kamerával a szereplők mellé bújva vette fel minden egyes jelenetét. Mindent megtesz azért, hogy csak őket lássuk, és az időugrásokat is olyan természetességgel mossa bele vágásaiba, hogy elsőre mindig úgy tűnik, mintha csak egy éjszaka telt volna el. A karakterek pedig a lehető legnagyobb természetességgel bontakoznak ki előttünk a vásznon, a színészek közül Hoult továbbra is elképesztő nüanszokra képes, a Victoria 140 percét (elvileg) egyhuzamban végigjátszó Laia Costa pedig bármilyen hosszú snittben képes hiteles maradni.

Formailag éppen ezért nem is, csak tartalmilag tudok belekötni a Newnessbe, amely a játékidő vége felé sokat felad kezdeti merészségéből. Megkockáztatom, ez Doremus eddigi legkevésbé merész romantikus mozija, ahol kényelmetlen konklúziók helyett megnyugtató, de a látottak fényében már óhatatlanul is hamisan csengő konzekvenciákat von le - igaz, még ekkor sem mondható el róla, hogy lebutítaná érzelmi összetettségét a katarzis kedvéért. Úgyhogy 2017-ben Drake Doremus és a Newness mutatja messzire fénylően az utat a romantikus filmek számára.

9/10

A Newness teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán