Drake Doremus a Like Crazy-vel és a Breathe Innel már bizonyította, hogy egészen egyedi látásmódban képes megközelíteni a romantikus mozikat - legújabb filmjéből pedig sokan éppen ezt hiányolták már az első képek láttán is. Az Equals képi világa, alapötlete valóban erősen emlékeztet jó pár klasszikus disztópiára, de alapvetően mégsem ez a baj vele. Hanem, hogy minden eszköztár csak éppen annyit ér, mint amennyit a tartalom mögötte.
Az Equals története tehát az Equilibriumból vagy Az emlékek őréből már ismerős lehet sokaknak: egy háború hatására a társadalom az érzelmeket mesterségesen megszüntető, disztopikus közösségre, illetve a romok között, hagyományos módon élő emberekre bomlik. Előbbiek a magzati korban végrehajtott génmanipulációval érik el ezt a hatást, azonban felnőttkorunkban teljesen véletlenszerűen elkaphatják az érzéseiket visszaadó "betegséget". Így jár Silas (Nicholas Hoult) is, aki ezzel perspektíva nélkül, állapota súlyosbodásával a bebörtönzésre várva kell, hogy leélje életét. Egészen addig, amíg rá nem jön, hogy egyik kolléganője, Nia (Kristen Stewart) is visszatérő érzelmeitől szenved.
Drake Doremus ismét bizonyítja, hogy remek a non-verbális történetmesélésben: filmje szinte szavak nélkül, kizárólag a közelikre, gesztusokra alapozva, rettentő sallangmentes módon ábrázolja a történéseket, gyönyörűen használva a zenét, illetve játszva a fényekkel és a színekkel. A díszletekben, kosztümökben, mindenfajta külsőségben remekül jeleníti meg a környezet rideg, ingerszegény jellegét, lenyűgöző látványvilágot hozva létre. Azonban az Equals annyira a filmnyelvre, a külcsínre fókuszál, hogy elfelejt mögé valódi gondolatokat felépíteni: a forgatókönyv maroknyi történése éppen azokat a konklúziókat és fordulatokat sorolja fel, amelyekre már az alapötlet hallatán is számítanánk. Ezzel pedig saját lába alól húzza ki a talajt: Doremus rendezői eszközei akkor működnek a legjobban, ha valódi gondolatokat, érzéseket erősíthetnek fel, ezek híján viszont olyan érzetet kelt bennük, mintha csak egy másfél órás videoklipet komponált volna a filmzenére.
Csakúgy, mint szereplői világa, az Equals is rettentően mesterkélt és steril: hősei szerelmének jelentősége csak a környezetükkel kontrasztban érzékelhető, a valódi világban élő átlagember számára viszont a látottak egyszerre sótlan és giccses leképezését adják egy romantikus kapcsolatnak. Doremus ráadásul csak komoly logikai lyukak árán képes működtetni az általa megálmodott világot (kezdve rögtön azzal, hogy az érzelmeket övező paranoia ellenére a lakóknak semmilyen rutinszerű vizsgálaton nem kell átesniük ezzel kapcsolatban) tovább erősítve ezzel a műben látható konfliktusok és érzelmek mesterséges jellegét.
Végeredményben tehát az alkotás éppen szándékával ellentétes célt ér: miközben szeretné a lehető legjobban kihangsúlyozni a történetben jelen lévő érzéseket, hiteltelen és száraz megközelítésben prezentálja azokat. Rendezője révén ugyan többnyire pazar vizualitással van megalkotva, de ez önmagában semmit sem ér, ha nem tartozik hozzá valódi mondanivaló.
6/10
Az Equals teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
