Charlie McDowell (és írótársa, Justin Lader) három évvel ezelőtt robbant be a köztudatba (vagy annak legalábbis egy kis szegletébe) a The One I Love-val. Amely egy iskolapéldája annak, hogyan lehet fillérekből, elsősorban a kreativitásra alapozva egy figyelemre méltó produkcióval előállni, és bár számomra a megvalósítás több helyen is vérzett, a koncepció zsenialitását magam sem tudtam tagadni. Aktuális műve, a The Discovery esetében is egy hasonló, de lényegesen érettebben kidolgozott alkotásról beszélhetünk.
Mi lenne, ha tudnánk mi vár a halál után? Pontosabban, ha tudnánk, hogy valami vár? Thomas Harber (Robert Redford) ugyanis ezt bizonyította csak be, így kétségbeesetten dolgozik azon, hogy megtudja, mire számíthatunk a túlvilágon - főleg, mivel felfedezése óta milliók követtek el öngyilkosságot egy szebb folytatás reményében. Kutatásai köre egy kis kommunát is szervezett, ahova most szkeptikus fia, Will (Jason Segel) is megérkezik, hogy megpróbáljon véget vetni a tudós egyre önveszélyesebb megszállottságának.
McDowell a The One I Love után ismét egy merész, de mindenkit foglalkoztató gondolatkísérletet tár elénk, amelynek népszerűségét jól bizonyítja, hogy a pár hónappal ezelőtt szintén a Netflixen debütáló The OA is ugyanezeket a motívumokat visszhangozta. Ezúttal azonban a szürrealitást száműzve, letisztult, célirányos formában szembesülhetünk ezzel a kérdéssel - a rendezőre láthatóan jellemző, hogy a fantasztikumot igyekszik teljes mértékig mondanivalója szolgálatába állítani. A The Discovery koncepciójába is remekül illeszkedik a gyásszal, hibáink miatt érzett bűntudattal kapcsolatos jelenségek feldolgozása, az élmény remekül egyensúlyozik az érdekfeszítő sci-fi és az egyes karakterek drámái között.
Szintén a The One I Love-ra emlékeztethet, hogy McDowell ismét egy jellegzetes, sajátos működő világot kreált filmjéhez. A télies tengerparti vidék láttán szeirntem sokakban az Egy makulátlan elme örök ragyogása is felmerülhet, de a horrorfilmeket idéző vidéki, óriási kastély, az azt benépesítő különös figurák és az általuk létrehozott rendszer érdekes mellékzöngéi a The Discovery fő történetszálának - még ha ezek sajnos ténylegesen is mellékzöngék maradnak. Nem állítom, hogy lett volna értelme több energiát fektetni ebbe a nem egyszer komikusan is bizarr mikrokozmoszba, de határozottan félmunkának tűnik csak említés szintjén bevezetni figurákat és ezt a szokatlan szabályok szerint működő világot. A The Discovery másik jelentős buktatója pedig éppen az lehet, hogy súlyos témája ellenére rendre igyekszik abszurd humorral operálni (jó pár jelenet például egy hulla elrablása köré szerveződik), ugyanakkor visszaretten attól, hogy teljesen magáévá tegye ezt az abszurditást. Így komikuma nem képvisel sok értéket, viszont drámaként már nem tud megfelelően kiteljesedni.
Hasonló hiányérzetünk lehet a végkifejlet kapcsán is, McDowell ugyanis abban is ismétli magát, hogy konklúziói ezúttal is triviálisnak tűnhetnek, ha egyszer már ráhangolódtunk észjárására. Ugyanakkor ezt legkevésbé sem csalódásként éltem meg: a rendező legnagyobb előrelépése, hogy ez a filmje magával ragad akkor is, ha közben érezzük, hogy nem merészkedik veszélyes vizekre. A Jason Segel - Rooney Mara páros között komponált pillanatok egyszerre sziporkázóak és hitelesek, mint ahogy kapcsolatuk alakulása is - de gyakorlatilag bármely két szereplő interakcióját sikerül érdekesre csiszolni és megtölteni jelentéssel. (Nem mellesleg pedig Segel a The End of the Tour után ismét bizonyítja, hogy drámai szerepekben is lehet bőven keresnivalója.)
A The Discovery tehát figyelemre méltó és minden tekintetben átgondolt, működőképes film, éppen csak az a leheletnyi zseni hiányzik belőle, amit egy ilyen fontos kérdéseket feszegető darabtól szinte már magától értetődőnek tekintenénk. McDowell karrierje tekintetében azonban az előrelépés megkérdőjelezhetetlen - következő alkotásában talán már ezzel sem marad adós.
8/10
A The Discovery teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
