Sokszor tapasztalom azt, hogy a filmtörténelmi kontextus rontja a legtöbbet egy élményen. Rengeteg alkotást tudnánk valószínűleg mindannyian sorolni, amelyeket sokkal élvezhetőbbek lettek volna, ha nem látjuk előttük azokat a bizonyos darabokat, amelyek az adott témát jobban/ötletesebben/egyszerűbben stb. dolgozták fel, amelyek az adott elemeket ügyesebben használták fel. Ezen mű kapcsán nehéz lenne ilyen párhuzamokat hozni, azonban az összhatás mégiscsak olyan, mintha mindezt valahogy láttuk volna már valahol. 

Sophie (Elizabeth Moss) és Ethan (Mark Duplass) házassága válságba kerül és párterápián kötnek ki. Néhány alkalom után a terapeuta azt javasolja, hogy utazzanak el a hétvégére egy általa megadott házba, amely állítólag csodát tud tenni az ott kikapcsolódó párokkal. Főhőseink így is tesznek, és elsőre le is nyűgözi őket a hatalmas ház, valamint a gyönyörű környék. Az első estéjük is remekül alakul, a probléma csak az, hogy Ethan erről egyáltalán nem tud. Rövid úton felfedezik, hogy az otthonos vendégházba (külön-külön) betérve mindketten párjuk feljavított alteregojával találkozhatnak. A szituáció eleinte rémisztő, de a kíváncsiság maradásra bírja őket, illetve egyre inkább az a kimondatlan kísértés, hogy házastársuk tökéletes változatával töltsék el a hétvégét.

A film talán legjobban úgy lehetne jellemezhető, mintha az Enemy-t összeházasítanánk egy párkapcsolati drámával, amelyben a Coherence-ből is visszaköszön több elem, mégsem mondanám, hogy bármelyikre is kifejezetten emlékeztetne a végeredmény. A forgatókönyv fel tud építeni ezeken az alapokon egy saját stílussal rendelkező izgalmas thrillert, miközben hagy arra is elég időt, hogy a két főszereplő kapcsolatát boncolgassa. (Még ha ezt nem is olyan bátran vagy érdekesen teszi, mint a Holtodiglan vagy a Lavina.) Az ilyen filmeknél szokásos módon a színészekre is nagy szükség van ahhoz, hogy érzékeltetni tudják az alteregok közötti nüanszokat, de ebből a szempontból is működik az alkotás, hiába találkozhatunk szembe két, viszonylag ismeretlen névvel a főszerepekben. 

Ugyanakkor minden erőssége ellenére egy bizonyos szintet sosem tud átlépni a végeredmény. Elsősorban azért, mert a tudományos-fantasztikum mindössze egy nagyon egyértelművé tett metaforaként szolgál, mintha egy "Mi lenne, ha?" kérdésre az első eszükbe jutó választ adták volna az alkotók. A jelenetek, a nagy fordulatok élét egészen a végső csavarral bezárólag pont az veszi el, hogy tulajdonképpen mindig a legkézenfekvőbb megoldást láthatjuk. Így aztán hiába a profin végigvezetett koncepció, az igazi átütő erő mindvégig hiányzik a műből, pont úgy, mint amikor egy krimi háromnegyedénél már rájövünk, hogy ki a gyilkos.

Márpedig ezek a gondolatkísérletek pont akkor működnek, ha nem a néző fejében járó gondolatokat visszhangozzák, viszont pont ebben az egy elemében bukik el csúfosan ez a produkció. Más aspektusait nézve azonban sok panaszom nem lehet rá, így ha a Holtodiglan könnyedebb és a Coherence kevésbé agyalós változatát szeretné valaki megkapni egy filmben, annak tulajdonképpen bátran tudom ajánlani ezt az alkotást.

7/10