A sorozat első három részéről itt írtam

Az ember azt hiheti, hogy egy sorozat negyedik részénél már nem érhetik túlságosan nagy meglepetések. Én is ezt hittem. A Resident Evil Cinematic Universe harmadik része után úgy éreztem, hogy most valami minimális fejlődés elindult a szériában, ám tíz perccel később kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A negyedik részre ugyanis Paul W.S. Anderson ismét magához ragadta a rendezői széket, ezzel pedig összezúzta minden apró reményemet azzal kapcsolatban, hogy a Resident Evil franchise-ból egyszer korrekt B kategóriás széria válik. Nincs mit szépíteni: az Afterlife alcímű negyedik résszel ugyanis a sorozat elérkezett a színtiszta, hamisíthatatlan, nagybetűs trash világába.

Persze azt már régen megszoktam, hogy a Resident Evil filmek karakterei minimálisan sincsenek kidolgozva, a mellékszereplők többsége még a lehető legfelszínesebb tulajdonságokkal sem rendelkeznek. Egyszerűen csak megjelennek, aztán minden jelentőség nélkül meghalnak (vagy ha mégis túlélik az adott részt, akkor szinte biztos, hogy a folytatásra mégis eltűnnek).   Abba is kénytelen voltam beletörődni, hogy Anderson kénye kedve szerint alakítja a történetet, és ez által a fő gonosz Umbrella Corpration-nak is inkonzisztens, folyamatosan változó céljai és motivációi vannak. Mondjuk az azért így is meglepett, hogy miután az előző részben hangsúlyosan kijelentették, hogy a T-vírus elpusztította a tengereket/óceánokat, ami után teljesen elsivatagosodott a bolygó, most már hófedte hegyeken, és a Csendes-óceánon grasszáló tankhajón zajlik a küzdelem. De ha eddig halottnak hitt karakterek minden magyarázat nélkül visszatérhetnek, akkor gondolom ez is belefér. Az, pedig hogy a sorozat főszereplőjének – azaz Alice-nak – annyi jelleme sincsen, mint a rávadászó zombiknak, már fel sem tűnik. (Apropó sztori: Miután Alice elpusztította a Nevadai Umbrella bázist, összeszedi a klónjait és elindul, hogy leszámoljon a szervezet vezetőivel. Miután pedig ez látszólag sikerül is neki, elindul, hogy felkutassa az előző részt túlélő barátait. Ám Alaszkában nyoma sincsen a biztonságot ígérő Arcadia településnek, viszont megtalálja az amnéziás Claire-t, akivel eljutnak Los Angelesbe és csatlakoznak néhány túlélőhöz, akikkel elkezdenek túlélni. Persze jön majd nagy csavar, és kiderül, hogy az Umbrella még nagyon is létezik…)

Szóval alapvetően nem az ilyen dramaturgiai és forgatókönyvírói hiányosságok miatt volt különösen sokkoló élmény a Kaptár:Túlvilág, hanem hogy mindezen túl a film ráadásul nyomorúságosabban néz ki, mint a világ legcsúnyább kutyája verseny döntősei.  Ennek a filmnek egyszerűen félkészek a speciális effektjei. Csak a viszonyítás miatt: 2010-ben járunk, azaz akkor került mozikba, mint az Eredet vagy a Tron örökség. De nem csak ezekhez viszonyítva, hanem 20-30 éves filmekhez képest is ocsmány. Zavarba ejtő, hogy ezt a végeredményt képesek voltak faarccal és a legnagyobb komolysággal mozikba küldeni. Mert ezt bizony tényleg komolyan gondolták: Paul W. S. Anderson megnézte az Avatar-t és olyannyira lenyűgözte a 3D, hogy elhatározta: neki is kell egy ilyen film. Éppen ezért gyakorlatilag nincsen olyan jelent, amiben ne lenne valami, ami a néző felé repül, vagy valami elképesztő lazának szánt lassítás. Ez a keménykedés, pedig – itthon, 2D-ben nézve főleg - akkor is röhejes lenne, ha a film úgy nézne ki, mint az Avatar, de ugye a lehető legmesszebb áll tőle. Ám a röhejnek itt még nincs vége, ugyanis ebben a részben debütál minden idők legkevésbé komolyan vehető fő gonosza: Wesker, aki valószínűleg a kelleténél többször látta a Mátrixot, mert a napszemüvegét (illetve a susogós bőrkabátját) még a földalatti bunkerben sem hajlandó levenni. Olyannyira túltolt és teátrális a figura, hogy egészen a stáblistáig nem tudtam elhinni, hogy egy élő ember alakítja, nem pedig egy 10 éves videojátékból van kivágva.

Félreértés ne essék: a Kaptár: Túlvilág nem nagyköltségvetésű, sikeres filmekhez képest ciki, hanem a korábbi Resident Evil filmekhez mérve. Tulajdonképpen olyan, mintha nem a hivatalos folytatás lenne, hanem inkább egy alacsony költségvetésű, egyből DVD-re szánt másolat. Valószínűleg ezért sem csinált soha az Asylum stúdió Resident Evil koppintást: minek is csinálna? Megcsinálták ők maguknak.

De úgy voltam vele, ha már eddig eljutottam, akkor nem az utolsó menet előtt fogom bedobni törülközőt: így lelkiekben a legrosszabbra felkészülve raktam be a lejátszóba a széria ötödik, Megtorlás alcímű epizódját és vártam, hogy vajon most mivel fog Paul. W. S. Anderson sokkolni. Mert ismét sikerült meglepni, csak most éppen azzal, hogy már annyira sem érdekli a történetmesélés és a saját maga által írt sztori, mint az eddigi – ebből a szempontból amúgy is gyenge – részek esetében. Amikor ugyanis egy filmben, az előző részben meghalt fő gonosz a főhős megmentőjeként és a túlélő vezetőjeként tér vissza, az nem csavar: az a néző totális hülyének nézése. (A „sztori” amúgy annyi, hogy Alice-t elkapta az Umbrella és egy régi szovjet katonai bázison fogva tartják, innen kell a Wesker által küldött kommandó segítségével megszöknie. Ja és visszatér a bájos Jill Valentine is, csak most valamiért gonosz.) Sokáig képtelen voltam megérteni, hogy miként történhet meg, az, hogy adva van egy filmsorozat, amelyet végig egyetlen egy ember ír (aki nem mellesleg produceri és a legtöbb rész esetében a rendezői feladatokat is betölti), és ennek ellenére a széria mégis hemzseg az önellentmondásokban és inkonzisztenciákban.

Aztán rájöttem: Anderson sosem akart történetet mesélni. A Resident Evil filmekkel pusztán a pubertáskori vágyálmait éli ki, egyedül az érdekli, hogy az adott jelent minél coolabb legyen. Összelopja a kedvenc jeleneteit egy csomó klasszikus sci-fi horror filmből (Carpenter filmektől kezdve a Mad Maxen és a Holtak napján át a Robotzsaruig), majd minden kohézió nélkül egymásra dobálja őket.    

Az ötödik részre pedig célba ért. A túlságosan is első rész és az ocsmány negyedik után végre elérte azt, amit mindig is akart: leforgatott egy szórakoztató gameplay videót. Mert, minden baromsága ellenére a Megtorlás lett a sorozat leglátványosabb, legdinamikusabb és legötletesebb (a földalatti bázison létrehozott miniatűr városoknak köszönhetően helyszíneiben is ez a legváltozatosabb) és így talán legszórakoztatóbb darabja. Az, a helyzet, ha önmagában néztem volna a filmet, akkor minden bizonnyal azzal zárnám a soraimat, hogy ez bizony egy agyatlan, B kategóriás, Guilty Pleasure film, ami egy sörözéshez teljesen kellemes kikapcsolódás lehet. Ám, mire ideáig eljutottam, annyira lefárasztott Paul W. S. Anderson hanyagsága, hogy nem tudtam nem figyelembe venni. Na, nem azért mert túlságosan is izgatna a Resident Evil filmek sztorija. Hanem azért, mert, ha egy író totálisan leszarja a saját művét, akkor engem mégis miért kéne, hogy érdekeljen? Miért izguljak egy olyan sorozaton, ahol részről részre, bármi és annak az ellenkezője megtörténhet? Amelynek készítője olyan, mint a hülyegyerek a játszótéren, aki nem tudd normálisan együtt játszani a többiekkel és folyamatosan a saját kénye-kedve szerint változtatja a szabályokat? És, erre még az sem mentség, hogy „de ezeket a filmeket nem is kell komolyan venni”, hiszen akármennyire is furcsán hangzik ez a fentiek tekintetében, maga az alkotó is komolyan vette. Öniróniát, szándékolt humort vagy bárminemű a néző irányában tett kikacsintást ugyanis nem találunk a filmekben.

És, hogy mire jöttem rá a Resident Evil-filmek végignézése után? Mi volt a maraton tanulsága? Semmi. Úgy vágtam bele a projektbe, hogy remélhetőleg megértem, miért lehet szeretni ezt a sorozatot, de erre öt film és ennél valamivel több doboz sör elfogyasztása után sem jöttem rá. Hiszen persze vannak már buta akciósorozatok is, de legyen szó a Halálos iramban vagy éppen a Transformers-filmekről, általában mindegyikben lehet találni valami, csak az adott szériára jellemző sajátosságot. Ezzel szemben a Resident Evil filmekben nincsen koherens, összefüggő történet, nincsenek izgalmas karakterek, akiknek a sorsa minimálisan is érdekelne, szándékolt humorból szinte egy cseppet sem találunk, a látvány sokszor megmosolyogtató (ha éppen nem kivehetetlen), a játékokhoz csak a karakterek neveiben és fanservice-jellegű utalásokban van köze, a részek pedig túlságosan eltérőek ahhoz, hogy kialakuljon valamiféle tipikus Resident Evil hangulat. (Ha mégis van markáns atmoszférája ennek a szériának, az legfeljebb az olcsó, buta, de túlságosan is komolyan vett zombi hentelős gameplay videó benyomása lehet). Na, persze mi van, ha az egész a legvégén nyer majd értelmet? Hátra van még ugyanis a sorozat záró etapja, szóval sör a kézbe és irány a mozi: lássuk hogyan zárul le Alice (és az én) kálváriám.

A kaptár: Túlvilág teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A kaptár: Megtorlás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán