Mikor meghívtak a Resident Evil széria hatodik részének sajtómeghívására, arra gondoltam, hogy kevés haszontalanabb dolgot tudok elképzelni, mint, hogy egy Resident Evil filmről írjak kritikát. Hiszen, az elmúlt tizenöt év és öt film alatt már mindenki pontosan tudja, hogy miként érez Paul W.S. Anderson megélhetési projektje iránt. A kritikusok biztos le fogják húzni, ám akinek eddig örömüket lelték Alice zombiországi kalandjaiban, azok nyilván ezt is meg fogja nézni, így garantálva, hogy a film – legalább – a nemzetközi piacon sikeres lesz. A magam részéről pedig bevallom, hogy egészen ez idáig, nem is foglalkoztam a sorozattal, sőt maga a tény, hogy még mindig fut kissé meg is lepett. Na, de persze lehet, hogy bennem van a hiba, mert valamit csak tudhat Milla Jovovich és tisztelt férje, ha eddig húzta a sorozat. És, hát valljuk be az első két rész 12 éves koromban nekem is tetszett, aztán azonban jött a gimnázium és a sznob korszakom, amikor is csak „jó” (azaz Rotten Tomatoes-on jól álló) filmeket voltam hajlandó nézni, a Resident Evil pedig elszaladt mellettem. Na, de ha már a szerda estémet úgy is Alice és a rezidens gonosz utolsó buliján leszek kénytelen tölteni, akkor elhatároztam, hogy profihoz méltóan elvégzem előtte a házi feladatomat, és egy maraton keretében le tudom az eddigi részeket is. Disclamier: A játékokkal nem játszottam. Annyit tudok, hogy bár a negyedik résztől, azok is egyre akcióközpontúabbak lettek, az első játékok gyökeresen más hangvételt képviselnek, mint a filmek. Állítólag George A. Romero rendezte volna a filmadaptációt, de mivel az ő forgatókönyve túlságosan is hűen követte a játékokat – és ez a játékokat készítő Capcom-nak valamiért nem tetszett – leváltották. Így érkezett a helyére a játékadaptációk terén már rutinosnak számító – ugye emlékszünk még a zseniális Mortal Kombat filmre –Paul W.S. Anderson, aki aztán elindította minden idők legsikeresebb, videojátékon alapuló filmszériáját.

Szóval vissza a kezdetekhez: az év 2002, a helyszín pedig a Kaptár, az Umbrella Corporation titkos földalatti kutató bázisa, ahol valaki (ez majd kiderül), valamiért (ez nem) szabadjára engedi a pusztító T-Virust. Hogy megállítsa a fertőzést a létesítményt irányító mesterséges intelligencia (A vörös királynő) elkezdi szisztematikusan legyilkolni a dolgozókat, ezzel azonban akad egy probléma: nem maradnak halottak. Így amikor hamarosan megérkezik az incidens kivizsgálásra küldött kommandós csapat, egyszerre kell majd megküzdeniük az ellenséges királynővel és a zombik végeláthatatlan áradatával. Ebben a káoszban tér magához a bázis biztonsági őre, az amnéziával küzdő Alice… (Igen, az első epizód gyakorlatilag egy zombikutyákkal felturbózott Alíz Csodaországban adaptáció.)

Kezdetben azt hittem, hogy ha a többi – általam még nem látott – epizód minősége megkérdőjelezhető is lesz, az első résszel viszont nagyjából biztosra megyek. Mégis csak ez az egyik legjobbnak tartott videojáték-adaptáció. Persze nem túl nagy érdem ez, de csak nem lehet olyan nehéz egy működőképes, zombis Aliens koppintást összehozni.  Azonban végül mégis ez a rész okozta a legnagyobb meglepetést, csak éppen nem pozitív értelemben. Ugyanis szinte lesokkolt, hogy már ez a rész is mennyire rossz volt. Nem csoda, hogy a dögös Milla Jovovich-on kívül csak a lézerhálós és a zombi kutyát fejbe rugó jelenetre emlékeztem belőle, hiszen másra nem is nagyon lehet. Az élettelen játékú szereplőket csak az különbözteti meg a zombiktól, hogy előbbiek néha beszélnek egymással, ám tekintve, hogy csak tőmondatokban kommunikálnak, lehet, hogy jobban járnánk, ha nem tennék. Nem véletlenül írtam szereplőket, hiszen karakterekről nem nagyon beszélhetünk: vannak a kemény kommandósok, a még keményebb Jovovich (akinek csak azért van amnéziája, hogy az íróknak ne kelljen jobban kidolgoznia), a srác és az áruló srác. Ezt a motivációk nélküli, gyakran inkonzisztens történetet pedig sajnos a látvány sem menti meg. Ugyanis leszámítva a két fentebb említett jelenetet: nincsenek izgalmas vagy legalább látványos akciók. Persze a röhejesen 2000-es évek eleji látvány és a metálos zene ugyan add a filmnek némi nosztalgikus, gagyi bájt de érdekes/emlékezetes karakterek vagy akciók nélkül ez sajnos kevés.

Így pedig Resident Evil valóban egy remek videó játék adaptáció, feltéve, ha videojáték adaptáció alatt azt értjük, hogy összevágjuk egy 90-es évek végi akciójáték átvezetőit, amiből így pont a lényeget hagyjuk ki. Mert Paul W.S. Anderson filmje pontosan erre emlékeztetett. A poszteren szereplő tagline-nak ez esetben igaza volt: ez tényleg annyira horrorisztikus, hogy nem könnyű túlélni. Csak éppen nem abban az értelemben, ahogy azt a készítők gondolták. (Ami a horrort illeti: egyáltalán nem látszik a filmen, hogy R kategóriás lenne. És, azt se felejtsük el, hogy valószinűleg ennek a filmnek a sikere győzte meg a Capcomot, hogy érdemes lenne a House of the Dead játékokból is filmet készíteni, így Uwe Boll karrierjéért is közvetve ez a film a felelős.) Na, de ennek is van egy előnye, hiszen egy ekkora kiábrándulás után a folytatások csak jobbak lehetnek, ugye? Sőt, gyermekei emlékeim szerint a második rész, valamivel jobban is tetszett.

Szóval nézzük is, hogy mi történt Alice-szal, miután kiszabadult a kaptárból. Spoiler: Vele együtt szabadul a vírus, így neki – és a feláldozható mellékszereplőknek - menekülnie kell Raccoon Cityből, mielőtt az Umbrella Corp. a földdel teszi azt egyenlővé azt. Ráadásul nem elég, hogy ki kell menteniük a vírust létrehozó tudós lányát is, még Alice az előző filmet túlélő majdnem-pasija – akiből időközben terminátor zombit csináltak – is üldözi őket. Ha az előző rész egy zombis Aliens volt, akkor erre nyugodtan mondhatjuk, hogy egy Menekülés New Yorkból koppintás, azzal a különbséggel, hogy John Carpenter tudott rendezni.

Nos, a gyerekkori emlékeim ezúttal nem csaltak meg. Persze azt sem merném kijelenteni, hogy a Kaptár 2 – Apokalipszis egyértelműen jobb lenne az elődjénél, ám egy fokkal talán közelebb áll a bűnös élvezet kategóriához. (Persze részben azért is, mert az előző rész után, már lejjebb raktam az elvárásaimat.) Ebben legalább már vannak olyan karakterek, akiket – igaz csak külsőségeiben – meg lehet egymástól különböztetni. Persze a vicces fekete, a katonafiú vagy a kisemmizett tudós nem túl sokrétű, vagy érdekes karaktertípusok, de legalább vannak. Jill Valentin személyében pedig gyakorlatilag kaptunk egy második Alice-t, és igaz, hogy a karaktere jó részt teljesen felesleges, ám Sienna Guillory annyira dögös és badass, hogy szinte azonnal belészerettem. (Ráadásául színészileg is hozza azt, amit Alice. Félreértés ne essék Jovovich remek volt mondjuk Az ötödik elemben, de a Resident Evil filmekre valószínűleg a Steven Seagal színiakadémián készült fel: kifejezéstelenül néz maga elé, majd jön a pörgő rúgás. Persze mentségére legyen szólva, nem lehet könnyű úgy eljátszani egy karaktert, ha az nincsen megírva.) 

Továbbá nagy gonosz Umbrella Corporation is itt kezdett el valamiféle célt kapni. Igaz, ebben a filmben még igen homályos, és nem túl átgondolt a gonoszok motivációja, de legalább van. A nagyobb szabású film nem csak látványosabb, de itt-ott ötletesebb és elborultabb is az elődjénél. (Alice a fizikára fittyet hányó motoros belépőjére még Vin Diesel is büszke lenne.) Azt viszont sose gondoltam volna, hogy valaha azt kívánom, hogy egy filmet bár Paul W. S. Anderson rendezett volna, de a Kaptár 2. esetében ez is megtörtént. És, nem pusztán azért vágytam erre, mert akkor Andersonnak nem maradt volna ideje az Aliens vs. Predator leforgatására, de azért is, mert a helyére érkező – és ezután soha többé nem rendező - Alexander Witt követhetetlenre vágott, a gyorsítás/lassítás effekteket túlzásba esve használó akciójelenetei a másnaposság legpontosabb filmes leképezései. Így sajnos, hiába lenne jó bűnös élvezet a Resident Evil 2-ből (hiszen van benne minden, ami ehhez kéne: dögös csajok fegyverrel, zombik, mutáns zombik, gyerek zombik, egy melák, rakétavetős szuper-zombi és itt-ott még egy kis humor is megcsillan, ami az előzményből teljesen hiányzott), ám ebben a formában mégis közelebb áll egy audiovizuális migrénhez, mintsem rendes filmhez.

De sebaj, mert a vége főcím után tényleg jön az apokalipszis (kiderül, hogy a T-vírus kiirtja a vizet!), mi meg hamarosan egy harmadrangú Mad Max filmben találjuk magunkat, ahol Alice-nek és alkalmi társainak ismét el kell jutniuk A pontból B-be, miközben az Umbrella ismét  nyomukban van. (Talán okosabb lett volna, ha nem engedik el őket az előző rész fináléjában, de persze én nem is vagyok C filmes szuper gonosz.)

Szóval amikor már végleg lemondtam volna a szériáról, jött a Russell Mulcahy által rendezett harmadik rész. Nem tudom, hogy az általam elfogyasztott sör mennyisége, vagy csak az előző filmek által kiváltott fásultság lehetett az oka, de az első két rész után a Kaptár 3. – Teljes pusztulás valóságos felüdülésként hatott. Különösen mert ellenben az előző filmmel, ebben már ténylegesen is lehetett látni a cselekményt. A harmadik rész ugyanis szinte teljes egészében nappal játszódik, a letisztult – fölösleges vágásoktól és effektektől mentes – akciójelenetei pedig ennek köszönhetően jól kivehetőek, és így jóval élvezetesebbek (és mellesleg kreatívabbak is) is, mint a korábbi filmek akciói.  (Igaz a CGI helyenként megmosolyogtatóan béna). És, bár a mellékszereplők most is teljesen érdektelennek, feledhetőek és elég fölöslegesek (továbbra is a túlélés az egyetlen céljuk) viszont Iain Glen fő gonosza kifejezetten szórakoztató, és általa kicsit jobban belelátunk a Védernyő vállalat üzelmeibe (persze a céljaik most is elégé ellentmondásosak).

Hála pedig a Mad Max-filmeket idéző posztapokaliptikus világnak, az eddigi filmek közül ennek van a legmarkánsabb és jellegzetesebb (még ha kicsit sem eredeti) atmoszférája. (Továbbá ez volt az első olyan rész, ahol pozitív értelemben figyeltem fel a zenére.) Persze a sztori jórészt most is szinte teljesen cél- és súlytalan, ám a végére kapunk egy olyan erős (és őrült) cliffhangert, ami miatt most először komolyan elkezdett érdekelni a folytatás. Szóval nem nagy szám a Kaptár 3., viszont ellenben az előzményeivel ez már egy abszolút nézhető B kategóriás, guilty pleasure akció film. Az első olyan rész a sorozatból, amit inkább újranéznék, ahelyett, hogy belefejeljek egy ipari ventilátorba. (Azért azt sajnáltam, hogy Jill Valentine minden magyarázat nélkül eltűnt, de hát már nem először törték össze a szívem.) Szóval két gyenge és egy meglepően nézhető epizód után már elkezdtem reménykedni abban, hogy nocsak mégis is csak kisülhet ebből még egy korrekt B kategóriás széria is, ám arra a sokkra, ami ezután várt rám, semmi sem készíthetett fel…

A kaptár teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A Kaptár 2. - Apokalipszis teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

A kaptár 3. - Teljes pusztulás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán