Úgy tűnik, A számolás jogáról a díjszezon egyik legjelentéktelenebb alkotásaként tudomást sem vesznek, amiért nem hibáztatok senkit: sem súlyos, fontos dráma, sem hónapok óta Oscar-díjasként emlegetett alakítások, sem rendezői bravúrok nem találhatók benne, és maga a koncepció is ismerősnek tűnhet már korábbi művekből. És ez mind valóban igaz is Theodore Melfi darabjára, amely azonban ennek ellenére is egy kiváló szórakozássá, nem mellesleg pedig egy rettentő okosan felépített és hasonlóan intelligens gondolatokkal bíró darabbá nőtte ki magát.

Katherine Goble, Dorothy Vaughan és Mary Jackson (Taraji P. Henson, Octavia Spencer, Janelle Monae) a 60-as évek elején afro-amerikai nő létükre nem akárhol dolgozik, hanem az űr és a Hold meghódításán egyre kétségbeesetten ügyködő NASA-nál. Számítógépek híján ugyanis a szervezet ugyanis nagy számú alkalmazottat tart műveletek elvégzésére és ellenőrzésére, főként nőkkel töltve fel ezeket az alacsony szintű pozíciókat. Ugyanakkor mindhárman többre vágynak és többre is érdemesek: Katherine a legfőbb matematikusok mellett kap lehetőséget és hamarosan már az ő munkájukat végzi, Dorothy gyakorlatilag részlegvezetőként működik (noha az ezzel járó pénzt és tiszteletet nem kapja meg), Mary pedig mérnökké lépne elő - csakhogy mindhármuknak szembesülnie kell azzal, hogy a fennálló szegregáció és előítéletek mellett nem tudják megvalósítani álmaikat.

Valóban nem véletlenül A segítséget emlegeti mindenki készségesen A számolás joga kapcsán, ugyanis A számolás joga is ugyanabban a kedves-humoros megközelítésben nyúl a 60-as évek polgárjogi küzdelmeinek témájához. Theodore Melfi határozottan, de a durva didaktikusságot már kerülve alakítja ki jeleneteit, roppant folyékonyan fűzve össze három főszereplője történetszálait. A számolás jogában két órás játékideje ellenére is alig van idő megrágni dolgokat, azonban hiába rohanunk szinte végig a narratíván, minden gondolatra csak egy-egy mozzanatot szánva, megspórolva a súlyos nagyjeleneteket, hiába hagyunk hátra akár hosszú időre is bizonyos motívumokat, mindig magától értetődőnek tűnik, amit a vásznon láthatunk. Itt ugyanis nem a főszereplők sorsának tekintetében kell meglepetésekre számítanunk, sőt, szinte kimondatlan nézői elvárás is, hogy hősnőink az akadályokat sorra leküzdve végül diadalt arassanak, patetikus önmarcangolás helyett lehetőleg könnyed-humoros formában. Így A számolás joga sem arra játszik, hogy kimódolt álnehézségeket és áldrámát gyártson számukra, hanem hogy az így felszabadult térben minél érzékletesebben mutassa be helyzetüket.

Paradox módon pedig a film erre annál jobban képes, minél kevésbé szól a középponti karakterekről. Az írók ugyanis remekül éreztek rá arra, hogy igazán akkor értjük meg az őket körülvevő világot, ha együtt izgalhatunk John Glenn testi épségéért, árérezzük a főnöküket alakító Kevin Costner vívódását vagy ott vagyunk velük, amikor férjük a tévében figyeli az egyre több erőszakot szülő polgárjogi mozgalmat. Éppen ezért is tud A számolás joga túlnőni a témájának Oscar-hajhász aspektusain, és egy sokkal összetettebb élménnyé válni, amely inkább szól a demokratikus berendezkedés és a szabad verseny fontosságáról (de erről majd egy másik posztban).

Így végül ez a film nemcsak egy szeretetteljes, bájos komikummal felvértezett vígjáték, de egyben egy olyan mű is, amely konkrét történelmi vonatkozásai ellenére ma éppen olyan aktuális tud lenni, mint annak idején. Egy kiváló tanmeséje annak, hogy hogyan lehet nagy szavak, agresszív akciók nélkül, kizárólag tudással és szívós munkával előrelépést elérni egy arra nyitott rendszerben - és hogy mennyire fontosak az ilyen rendszerek. Lenne mit tanulnunk az 50 évvel ezelőtti NASA-tól és ismeretlen hőseitől.

8/10

A számolás joga teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán