Az írás spoilereket tartalmaz!
FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Nem szerettem volna azzal indítani a kritikámat, hogy A lány a vonatont állandóan a Holtodiglanhoz hasonlítják, azonban mégis kénytelen vagyok felemlegetni Gillian Flynn művét. Sajnos nem párhuzamként, hanem éppen azért, mert Paula Hawkins regénye éppen azt a szemléletet képviseli, amely a Holtodiglan zseniális cinizmusának célkeresztjében volt. Miközben Flynn a médiában és a közgondolkodásban megjelenő nemi szerepek hazugságaira mutatott rá pazarul, most néhány évvel később egy olyan könyvet emelt pajzsára a közönség, amely éppen a konstans önbizalomhiányban tartott nőket manipuláló eszközöket járatja csúcsra.
Ennek első eleme, hogy A lány a vonatonban a női karakterek egytől-egyig borzasztó szánalmasak. Nem esendők, antihősök vagy ambivalens figurák, hanem a saját önsajnálatukban vergődő akaratgyenge emberek, aki szinte helyettünk jelentik ki számos alkalommal, hogy mennyire megalázzák magukat. Ez többnyire a férfiaknak köszönhető, akiknek bűvköréből egyikük sem tud szabadulni (noha azokról a mű végére hasonlóan árnyalt karakterábrázolás keretében kiderül, hogy igazából agresszív állatok), és akik után tinilány módjára áhítoznak. Érdemes megfigyelni, hogy miközben Hawkins jó ponyva módjára szinte mindent a szexualitásra épít, szereplői arról egészen szemérmes módon beszélnek, kizárólag a férfiak széles kezeire és védelmező öleléseire vágyakozva. Mintha egy női magazin kamu-olvasói leveleit olvasnánk, csakhogy a könyv nemcsak stílusában a Cosmopolitan eddigi számainak zanzásított verziója, hanem a fenti felfogással gyakorolt tudatos manipulációjában is. Ha A szürke ötven árnyalata a "mamipornó" címet érdemelte ki magának, akkor A lány a vonaton teljes joggal lehetne a "30-as, elvált nő"-pornó, annyira alantasan játszik rá a magányos, sérült nők érzelmeire.
Hawkins 330 oldalban kifejtett üzenete ugyanis semmi másról nem szól, mint hogy ha 5 év alatt sem vagy túl az ex-férjeden (olyannyira, hogy konkrétan heti szinten zaklatod), ha minden nap a sárga földig iszod magad, ha megcsalod a férjed, sőt, ha tönkre is teszel így egy házasságot, akkor is te maradsz az áldozat. És az egyetlen nőnek, aki a szereplők közül képes saját kezébe venni a sorsát, halál a jutalma. Nem véletlenül erre épül a regény nagy csavarja: mindhárom főszereplőnek tökéletes feloldozás, hogy az őket kihasználó férfi történetesen egy hazug gyilkos is, sőt, Rachel totális szétcsúszásának emlékeiről még külön kiderül, hogy azokban is Tom volt az agresszor.
Már csak azért is kénytelen vagyok ennyit írni a lezárásról és a kapcsolódó mondanivalóról, mert a regény műfaji elemekre épülő középrésze teljesen jelentéktelen: nyomozás és krimi helyett csak "hőseink" szenvedését látjuk, leginkább azt, ahogy Rachel próbál a szerzett jelentéktelen információmorzsákból hozzátenni az ügyhöz, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy az általa gyanúsított férfiak karjaiba omlik epekedve. Eleve nem is neveznék kriminek egy könyvet, ami egy emlék újraértékelésének olcsó húzásával oldja meg a rejtélyt, mintha nem lehetett volna eleve messziről sejteni, hogy Hawkins is a megbízhatatlan narrátor motívumát fogja előrángatni, ha elérkezik a végső fordulathoz.
Ettől függetlenül A lány a vonaton irodalmilag nem ócska, igaz, nem is bravúros, Hawkins ezerszer látott, de olvasmányos stílusban kalauzol végig minket a történeten. A női nem kapcsán képviselt degradáló szemlélete viszont még férfiként is mélységesen felháborító, ebben a tekintetben pedig nyugodtan vetekedhet A szürke ötven árnyalatával: mindkét mű egy sodródó, a férfiak által manipulált, sorsáért felelőséget vállalni képtelen nőképpel szólított meg milliókat. Ez még szomorúbb is, mint hogy a konkrét mű (és adaptációja) mennyire sikerült jól, de én még reménykedem, hogy A lány a vonaton valójában csak Amy Dunne újabb titkos naplója volt.
