A romantikus filmeket nem igazán szokták komolyan venni sem a kritikusok, sem a nézők, pedig megfelelő minőségben tálalva nagyon is van létjogosultsága a műfajnak. Persze nem mostanában, az elmúlt években talán egy-két igazán maradandó alkotás született ebben a tárgykörben, a hozzám hasonló reménytelenül romantikus alkatok nem véletlenül sírják vissza a boldog 80-as és 90-es éveket, amikor jobbnál jobb mozikon sírtuk tele a százas papírzsepit, nem kell sorolnom, ugye: Dirty Dancing, Ghost, stb. A kor legnagyobb sikerét a napokban elhunyt Garry Marshall szállította, a Micsoda nő mindent vitt, Julia Roberts sztár lett, Richard Gere-be pedig minden lány szerelmes volt. Kivéve engem, mert nekem ez a film soha nem volt a szívem csücske, bár mindig elismertem, hogy profi munka, minden jelenet és karakter a helyén volt, nem véletlenül döntöget máig nézettségi csúcsokat, ha leadja a tévé. Én azonban nem ezzel az alkotással akartam emlékezni a rendezőre, hanem egy jóval kevésbé látványosabb, mégis sokkal szívhez szóló darabbal, ifjabb éveim egyik nagy kedvencével, az Al Pacino és Michelle Pfeiffer főszereplésével készült Krumplirózsával. Semmi különös nincs a történetben, mégis felejthetlen, annyira emberi, a szerelem mindennapi arcát mutatta meg nekünk Marshall, olyan kiválóan, hogy egyetlen árnyalatot sem fakult az azóta eltelt évek során.

Frankie (Michelle Pfeiffer) nagyon sok testi és lelki sebet kapott már a férfiaktól, ezért minél távolabb tartja magát tőlük, nem randizik senkivel, magányosan él, és nem is tervez változtatni ezen az állapoton. Aztán egy nap a munkahelyén, ahol pincérnőként dolgozik, új szakács kerül felvételre a börtönből frissen szabadult Johnny (Al Pacino) személyében, akinek megtetszik a lány, és hevesen udvarolni kezd neki. Frankie nagyon nehezen vallja be magának, hogy tetszik neki a férfi, végül mégis egy esélyt a kapcsolatuknak, azonban nagyon nehezen találják meg az utat egymáshoz...

A film legnagyobb erénye a zseniális színészi játékon kívül az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a hétköznapi szerelem is lehet szép és igaz. Frankie nem túlságosan képzett, nem is tartja magát szépnek, és már annyi pofont kapott az élettől szerelmi téren, hogy nem hiszi el, hogy neki is jár a boldogság. Teljesen elzárkózik mindennemű kapcsolattól, vele ellentétben Johnny mindent megtesz, hogy párra találjon, családot és gyerekeket akar, és nem is titkolja ezen szándékét. A lány természetesen halálra rémül a rá zuhanó érzelemtcunamitól, nincs felkészülve ilyen viharokra, azonban minél inkább hárítja Johnny ostromait, annál erősebben szeretné magához kötni a férfi. Nem találják egymás szeretetnyelvét, de aztán persze a műfaj szabályai szerint minden jóra fordul. Egészen az utolsó 10 percig úgy tökéletes a film, ahogy van, az első perctől bele lehet feledkezni a történetbe, de a vége annyira hollywoodiasan szirupos lett, hogy csak a főszereplők mentik meg a giccstől.

Terrence McNelly a saját színdarabjából írta a forgatókönyvet, a színházi alapanyag garantálta, hogy a karakterek nagyon jól fognak működni, a történet szövésével sincsenek problémák egészen a kissé csalódást keltő végkifejletig. Niylván a film más műfaj, mint egy színházi előadás, másként kell hatnia, az alkotás nagy részében sikerül is megtalálni a megfelelő kifejezésmódot, hogy átérezzük a két magányos lélek egymásra találásának minden kínját és szépéségét. Jó ritmusérzékkel vezet bennünket végig Marshall a történeten, semmilyen izzadtságszagot sem áraszt a film, teljesen természetesen bontakozik ki Frankie és Johnny kapcsolata, tiszta szívből lehet szurkolni nekik, hiszen ugyanolyanok mint mi, nézők, nincs bennünk mesterkéltség. hús-vér figurák, egyszerű emberek, akik ugyanúgy a boldogságot keresik, mint bárki más.

Nőiesen bevallom, nem ismertem a Frankie és Johnny című dalt, amelyre annyi utalást tesznek a filmben, és nem is jegyeztem meg, pedig nyilván nem hagyják ki azt a ziccert, hogy ezzel fessenek alá egy kellőképpen romantikus jelenetet. Nem a muszika a maradandó, hanem a hangulat, az a hétköznapiságában rabul ejtő folyamat, ahogyan a két ember küzd egymásért, azért, hogy a másik úgy fogadja el, amilyen. Nyilván rengeteg súlyos terhet cipelnek a múltjukból, amelyek megnehezítik az egymáshoz való közeledést, mégis végigjárják azt az utat, amely elvezeti őket egymás szívéhez. Mi a tanulság? A szerelem nem jön magától, nagyon sokat kell melózni azért, hogy kiderüljön, két ember passzol-e egymáshoz, de megéri a fáradtság, nem a gyors kalandokat kell hajszolni, hanem rá kell szánni az időt és az energiát a másik megismerésére, különben soha nem fog kialakulni az az intimitás, ami nélkül nem fog hosszú távon működni egy párkapcsolat. Ezt persze eddig is tudtuk, de ilyen kiváló körítéssel felvezetve eléggé ütősen emlékeztetnek rá bennünket az alkotók.

Michelle Pfeiffer és Al Pacino között kivéletes módon működött a kémia (bár ez már A sebhelyesarcúban is feltűnt mindenkinek, gondolom). nem is játsszották, élték a szerepüket, nincs hiba az alakításukban. Hector Elizondo utánozhatatlan eleganciával személyesítette meg az étterem vezetőjét, aki igazi apafiguraként terelgeti az ott dolgozók kis életét, valódi közösséget kovácsol a munkahelyből, miközben családapaként is derekasan helyt áll, kár, hogy olyan kevés jelenetben szerepel. Nathan Lane igaz barát, Kate Nelligan igazi dög, Jane Morris igazi egyéniség, minden színész tökéletes választásnak bizonyult a szerepére.

Garry Marshall ezen alkotásának soha nem lett olyan kultusza, mint a Micsoda nőnek, pedig kiemelkedő darab a műfajában, minőségi romantikus mozi, egyedi bájjal és különleges hangulattal. Nincsenek hiteltelen csavarok az eseményekben, egy kis hétköznapi csodát kísérhetünk figyelemmel, két ember egymásra találásának mindennapi, egyszerűségében szép történetéhez van szerencsénk. Kár lenne kihagyni az életünkből, tartalmasan szórakoztató alkotásról van szó, amely bármikor jöhet, ha egy kis szívmelengetésre van szükség.

8/10

A Krumplirózsa teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.