Az már szinte magától értetődő, hogy a klasszikus mesék élőszereplősítése addig fog folytatódni, amíg ezzel pénzt lehet kisajtolni a(z annyira nem is) gyanútlan nézőkből, de A dzsungel könyve ebből a szempontól is kuriózumnak számít, ugyanis a jelenlegi Disney-verzió mellé 2018-ban kapunk még egyet Andy Serkis rendezésében. Persze nem újdonság, hogy Hollywood szeret kísérteties egybeesésekkel nyúlni ugyanahhoz a témához (ld. a fehérháztámadós mozikat 2013-ból, vagy a biblikus eposzok feltámasztását a Noé-Exodus párossal), de ilyenkor óhatatlanul is arra gondolunk, hogy lehet valami az alapanyagban, ami ennyire megmozgatja az alkotók és stúdiók fantáziáját. Nem tudom, hogy létezik-e erre válasz, de az biztos, hogy nem ebben a feldolgozásban kell keresnünk.

Éppen ezért nem is nagyon ecsetelném a sztorit, lévén, hogy érdemeben annyira nem tér el a rajzolt verziótól, hogy sokat lehetne ecsetelni rajta. A Jon Favreau-féle csapat legnagyobb bűne (ha ezt egyáltalán lehet elvárásként támasztani), hogy nem igazán próbálja megkülönböztetni magát a korábbi számos feldolgozástól, így eleve olyan élményben van részünk, mintha egy újranézésbe csöppentünk volna. Természetesen amikor Lajcsi király dalra fakad, akkor pontosan tudjuk, hogy aktuális szokás szerint ez a produkció is inkább a nosztalgiára játszik, mint az eredetiségre, még ha ez az igyekezet nagyon nyomokban fedezhető csak fel benne.

Az ugyanis biztos, hogy a Vasember rendezője gyönyörű köntösbe öltöztette fel alkotását, amely ugyan éppen annyit járt dzsungelben, mint a Pi élete óceánon, viszont észbontó CGI-környezettel és -élőlényekkel helyettesíti azt. Ha már szóba került Ang Lee Oscar-díjas műve, emlékszem, mennyire lehidaltunk a teljesen élethű animált tigrisen - itt pedig nem csak egy tigris, hanem egy egész állatsereglet kel így előttünk életre. Ezzel pedig sulykot alaposan el is vetették: míg egy valódi élőlényeket imitáló produkcióban fontos ez a realisztikusság, egy beszélő medve vagy farkas esetében sokkal fontosabb lenne, hogy felismerhetők legyenek az emberi reakciók az arcokon, azonban a számítógépes modelleken (a rajzolt figurákkal ellentétben) ezt sokkal nehezebb megvalósítani.

De az egész produkcióra igaz, hogy a pazar külső egyben mesterkéltséget és ürességet is jelent: a forgatókönyv nem tud szerethető vonásokat kidomborítani a figurákban, akik útja Maugli kivételével meglehetősen összecsapott, a kevés humorizálási kisérlet kínosan felsül. Egyetlen dologgal képes a szkript kompenzálni, méghozzá azzal, hogy talán minden korábbinál érettebben ragadja meg a főhős identitáskeresését, Favreau pedig néhány igencsak erős jelenetet képes komponálni eköré. Ezzel pedig a feladat teljesítve: a történet újra korrektül elmesélve, és a szülőknek sem kell már többé leégniük egy 50 éves, rajzolt látványvilággal a csili-vili 3D-re vágyó gyerekeik előtt.

Azonban A dzsungel könyve hiába kerek film a felszínen, de mélyebbre ásva egyáltalán nincs végiggondolva: egyszerre szeretné hitelesen bemutatni az egyes állatfajok viselkedését és dalra fakasztani őket, emberi vonásokat adni nekik és fotorealisztikus CGI-modellekkel megjeleníteni őket, valamint mindezt egy lenyűgöző, de két lábbal a földön járó mesébe belegyúrni. Nyilvánvaló módon ezek az ellentétes szándékok folyamatosan kihúzzák egymás lába alól a talajt, megfosztva a filmet stílustól és szerethetőségtől, és lecsupszítva a klasszikus történet főbb pontjainak biztonságos bejárására. De végül is mit vártunk egy mozitól, amelynek a létjogosultságát is csak az első hétvégi bevételei igazolták?

6,5/10

A dzsungel könyve teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán