Nem új keletű dolog, hogy a trash egy komoly kultuszt épített ki maga köré, a filmvilágban napjainkban betöltött szerepéből kiindulva pedig meglehetősen szokatlan korszakot élünk abból a szempontból, hogy a legnagyobb publicitást és forgalmazást kapó alkotások (egy-két kivételtől eltekintve) alapvetően mind egy legalább közepes minőséget képviselnek. Ma már semmi létjogosultsága nincs annak, hogy egy stúdió az aprópénzét egy B- vagy ZS-kategóriás darabra költse, inkább öli ezt az összeget a legújabb szuperprodukció reklámozásába, a kortárs látványmozik kissé már túlzásba is vitt esztétikája pedig beverte az utolsó szöget is a néhány évtizede divatos baltával faragott akciósztárok és akciófilmek koporsójába. Ezzel együtt azonban amikor például az Asylum-stúdió termékeire terelődik a szó, rendre felmerül egy láthatóan feloldhatatlan kérdéskör: képviselhet-e bármilyen értéket az, hogy valami "direkt szar"?

Az érvelés a támogatók között nagyjából az alábbi módon néz ki: a különböző trashfilmek fő erénye az őszinteség, míg egyesek 250 millióból hoznak össze olyan filmeket, mint a Batman v Superman (és még szégyentelen bérkommentelőkkel hazudnak is róla a premier előtti napokban), addig egy Sharknadonak pár százezerből is megvan, ráadásul nem árul zsákbamacskát, és egy percig sem próbálja elhitetni, hogy több annál, ami. Néhányan egyenesen egyfajta szatíraként is értelmezik, hogy a kortárs blockbuster legfontosabb erősségének számító produkció értéket elvéve valósítják meg ugyanazokat a történeteket, így világítva rá, hogy igazából csak az jelenti a különbséget, hogy az aktuális óriásszönyön hónapokig dolgoztak a CGI-modellezők, vagy valaki egy délután alatt dobta össze After Effects-ben.

Ebben a logikában nincs is semmi hiba, a kérdés inkább az, hogy ezt a fajta szándékot értelmezhetjük-e úgy, mint ami egyből értéket és létjogosultságot ad ezeknek a műveknek? Több lesz-e a Horrorra akadva hatmilliomodik része azáltal, hogy más műveket parodizál? (A közvélemény álláspontja itt már teljesen más képet mutat.) Teljesítmény-e az, hogy valaki tisztában van saját képességeivel, pontosabban annak hiányával, és összemérhető-e ettől már azokkal, akik talán egy kicsit nagyzolnak, de lényegesen jobban értenek a filmművészethez?

De van itt egy teljesen más érték is: ahogy már korábban is írtam erről, a közönség egyértelműen afelé mozdul el, hogy egy filmet kinevetni akar, mint beleélni magát, és ebből határozottan profitál egy olyan trashfilm is, amely nem veszi túl komolyan magát. Nem hiszem, hogy egy mondatban meg lehetne magyarázni a paródia műfajának kortárs haldoklását, de mindenképpen köze van hozzá annak, hogy a paródia kiindulópontja mindig az az arrogancia, hogy az alapul vett produkció(k) kinevetésre szorul(nak). Azonban ahogy az évek során egyre csökkent a paródiák produkciós értéke (érdemes összehasonlítani egy Csupasz pisztoly költségvetését mondjuk az Éhezők viadala kifigurázásáéval - vagy csak ránézni a fenti képre), úgy vált egyre álszentebbé ez a hozzáállás is részükről. (Ez egyébként a Deadpool kirobbanó sikerét is magyarázza.)

Egyszóval ha már a filmművészet ilyen téren cserben hagyja őket, a nézők megkeresik maguknak a lehetőséget, hogy a komolyan vett alkotások után kieresszék a gőzt, és innen érdemes megközelíteni az "olyan szar, hogy az már jó" népszerű tételmondatot is. Ez minden bizonnyal nem arra utal, hogy a színvonal lineáris helyett körkörös skálán mozog, ahol az iszonyatos mélységek hirtelen visszatérnek a zsenialitásba, hanem leginkább arra, hogy egy igénytelen alkotást is lehet jó élmény nézni. Tagadhatatlan, hogy haverokkal, a megfelelő tudatmódosító szerek hatása alatt az Inherent Vice egy trashfilm is kiváló szórakozás, mint ahogy számos tanulságot lehet levonni belőlük, sőt, kifejezett kutatás alanyává téve őket elemezni a megoldásaikat, de ez jóformán csak annyit mond, hogy a Zs-kategóriában is film készülnek, amelyek elemezhetők, valamint mások kínos performanszain remekül tudunk szórakozni. De érdekes módon a legjóízűbben pont azt szoktuk kinevetni, ami nincs tisztában a saját hiányosságaival (rendőrségi prevenciós videók vagy a klasszikussá vált református ifjúsági műsor), és éppen azzal az arroganciával jelenik meg a vásznon, amelynek hiányát a trashfilmek külön erényeként idéztem fentebb.

A trashfilmek tehát főként valahol azt a funkciót kezdték beltölteni, amire a paródiák már egyre inkább képtelenek: levezetni azt a feszültséget, amelyet egy-egy film kapcsán a kétkedés felfüggesztése, okoz, és lehetőséget teremteni arra, hogy egy végletekig eltúlzott formában kinevessük a még a legjobb alkotásokban is létező modorosságokat, valamint egy olyan filmélményben részesülni, amelynek befogadásához sem odafigyelésre, sem intelligenciára nincs szükség. (vö.:"Nem tudom mit várt a hülye kritikus, én egy agyatlan popcornmozit, és meg is kaptam.") Azonban ha ezt nem tudjuk a megfelelő formában levezetni, egyre nehezebb lesz meghúzni a határvonalat: egyszerre panaszkodunk a Transformers igénytelenségére, de ugyanakkor céltudatosan keressük is azt. Ha pedig ilyen mozikban is kialakulhat egyfajta trash-kultusza, akkor végeredményben éppen annak az ellenkezője lesz igaz, amit a bevezetőben írtam: a Zs-kategória nem kiszorul a filmszínházakból, hanem egyenesen uralni fogja azokat. Avagy a trash legnagyobb értéke éppen az lehet, ha nem engedi saját magát beszűrődni a filmvilág többi részébe.