Aki nem ismerné Eddie-t, ő nem egy Special Air Service kommandós volt, hanem egy angol síugró, aki arról volt nevezetes, hogy a ’88-as Calgary téli olimpián (a többi versenyzőhöz képest) extrém kicsiket ugrott, de ennek látványosan jobban örült, mint a dobogós helyezettek a sajátjuknak. Amúgy érdekes dolog azt is megfigyelni miként devalválódott annyira az olimpiai sportok értéke, hogy sokkal jobban emlékszünk Eddie-re, a jamaicai bobosokra, Eric-re az angolnára, vagy a bénázó angolai kenusokra, mint ugyanazon számok bajnokaira.

Eddie Edward (Taron Egerton) minden álma, hogy valaha kijusson az olimpiára, de sajnos a sportokhoz elképesztően tehetségtelen. Hosszú évek próbálkozásaival rájön, hogy olyan sportban kell elindulnia, amelyben nincsen konkurenciája a brit olimpiai csapatban, ezért esik a választása a síugrásra, majd egy rövid fél-egyéves gyorstalpaló keretei között megkezdődik a felkészülés az olimpiára lecsúszott alkoholista, amerikai edzőjével Bronson Peary-vel (Hugh Jackman). A többi meg már történelem.

Az első dolog, ami egyből feltűnt, hogy Taron Egerton hiába erőlködik, egyáltalán nem hasonlít Edwardsra. Pedig ő aztán mindent megpróbált. Elővette a legretardáltabb fejét, de még így sem sikerült. Ugyanakkor ez csak minimálisan rombolja a filmélményt, mert nehezen hiszem, hogy a név hallatán nem egy síugró ruha, hanem egy arc jelenne meg bárki előtt. Viszont Eddie nem árul zsákbamacskát. Az ő történetét mindenki ismeri, mégis ugyanazt éreztem, mint a Napos oldal esetén, hogy üdítő volt végre látni egy olyan vígjátékot, ahol a végén valaki nem alázza a profikat, hanem habár tök utolsó lesz, mégis eléri célját.

A Marv-ban most sem kell csalódni. Ismét egy nagyon szórakoztató feel-good filmet sikerült produkálni, ami képi világában le se tagadhatná magáról, hogy Marv, mert színvilágában hozza a Kick/Ass és a Kingsman hangulatát. Imádtam, hogy ez a mozi próbált a szokásos vígjátéktoposzokkal szakítani és végre kihagyta az eddig kihagyhatatlannak hitt állandó elemet, a szerelmi szálat. Úgy köszönöm, hogy végre nem erőltették be oda, ahova nem illik. De most komolyan, miért kell minden filmbe, hogy két ember a végére összejöjjön? Nem tud elég katarzist kínálni a film alapsztorija? Itt szerencsére nincsenek ilyen gondok, mert Eddie annak ellenére is jól azonosulható karakter, hogy kitartásán és jámbor jóakaratán kívül egy irigylendő tulajdonsága sincs. Hiába oltja le mindenki, akivel találkozik és hiába az ő kárára poénkodik a film 80%-a, nem lesz irritáló (nem tolja fullba a kretént).

Ezt a karaktert, habár egyáltalán nem hasonlít a valós személyre, de Egerton teljesen jól lehozza. Biztos vagyok benne, hogy rendesen elfáradtak a szájizmai egy ilyen masszív hülyegrimasz kúra alatt. Hugh Jackman pedig még egyszer leforgatta a Vasököl-t. Ennek ellenére biztos, hogy sokan miatta fognak majd moziszékbe ülni.

Végszónak pedig annyit, hogy aki épp nincs jó hangulatban, az nyugodtan szánja rá magát a filmre, mert kikapcsol és felderít, nem pedig lefáraszt és idegesít.

7,5/10

Az Eddie, a sas teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.