Megirigyelve danialves és Aldo kollégák elmélkedéseit, úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom magam az agyalósabb cikkek terén. Természetesen a horrorfilmek világából merítettem, a manapság oly' gyakori kézikamerás alkotásokat igyekszem egy kicsit górcső alá venni egy párrészes cikksorozat keretében. Fogadjátok szeretettel a sorozat első darabját, mely egyfajta általános áttekintése kíván lenni a found footage stílusnak.
Ha a found footage filmekről akarunk értekezni, először azt kell tisztáznunk, hogy pontosan mi is az a "talált felvételes", avagy "kézikamerás" film. Fontos előrebocsátani, hogy a FF egyaránt jelent egy történetmesélési eszközt és egy horrorfilmes alműfajt is. Más megvilágításban: a "talált felvétel" utalhat az azonnal felismerhető, védjegyszerű formára, és az általában ehhez kapcsolódó tartalomra is.
Egy tipikus found footage alkotás - kicsit idem per idem jellegű definícióval élve - egy olyan film, amely egy talált kamerafelvétel körül forog. A felvétel sok esetben valódinak van titulálva (ezzel meg is érkeztünk az áldokumentumfilmek, és a snuff videók kategóriáihoz, amiktől nem is olyan egyszerű dolog elhatárolni jelen vizsgálódásunk tárgyát), és nem pusztán a történet, de a narratíva szintjén is kiemelt jelentőséggel bír. A néző előtt az ominózus szalag megtekintésével rajzolódnak ki az események, lényegében a film teljesen, vagy majdnem teljesen azonos magával a talált videóval. Az alapul szolgáló felvétel általában szerkesztetlen, sokszor képhibákkal teli, töredékes, homályos, a felvételt készítő keze pedig nem egyszer megremeg, ami mind-mind növeli a "valósághűség" illúzióját. A found footage filmek legnagyobb erőssége abban leledzik, hogy sajátos szemszögük berángatja a nézőt az események sűrűjébe, ezáltal könnyebbé teszi az átélhetőséget. Ahogy a kameraman sem tudja kivonni magát a történések forgatagából, úgy a néző is szükségszerűen testközelből tapasztalja meg az eseményeket. Amit a szereplő, illetve a kamera nem lát, azt a néző sem látja, így optimális esetben igen hatékonyan működhet a kamerát tartó szereplővel való azonosulás. Mindezekből következik, hogy a found footage stílus, ha igényesen és ötletesen alkalmazzák, kiválóan alkalmas arra, hogy a horrorfilmek alapvető hatásmechanizmusára rásegítsen. Ha viszont nem kellő fantáziával közelítenek ehhez az eszközhöz/alműfajhoz, az fájdalmasan amatőr képi világú, nehezen befogadható, élvezhetetlen produktumokat eredményezhet.
De ne csak a formáról beszéljük, ejtsünk néhány szót a tartalomról is. A found footage fontos tartalmi attribútuma, hogy "talált", ergo a felvétel készítője nem feltétlenül van már az élők sorában. Ez a bizonytalansági tényező nagyon fontos a néző izgalmának fenntartásában. A kamerát tartó szereplő nem biztos, hogy túléli a történetet, így a közönség a film elejétől a végéig bizonytalanságban van tartva. Mivel a kameraman nincs biztonságban, az objektív lencséjén keresztül látó néző is veszélyben érzi magát. Ez egy horrorfilm esetében igencsak kívánatos alapot jelent egy hideglelős történethez.
A tartalom kapcsán fontos még, hogy az effajta filmek főszereplői általában pionírok, olyan kamerás felfedezők, akik valamilyen módon egy tiltott határt lépnek át, és botor módon megfigyeléseket akarnak végezni egy idegen területen - legyen az a bennszülött törzsek földje, az erdei boszorkány lakhelye, vagy a túlvilági entitások világa. Ezek a határsértők rendre meg is bűnhődnek amiatt, hogy nem tisztelik a babonás félelmet, vagy a ki nem mondott korlátokat. A FF így alapvető mondanivaló szintjén általában megragad a Pandóra szelencéje-problematikánál, és az "aki kíváncsi, az hamar megöregszik" alapvető igazságánál.
Manapság a talált felvételes horrorfilmek aranykorát éljük. Bár már nem lehet olyan világrengető sikerekről hallani a zsánerben, mint amilyen a The Blair Witch Projekt (Ideglelés - 1999) vagy a Paranormal Activity (Parajelenségek - 2007) volt a maga idejében, azért az ilyen típusú filmek a nevetségesen alacsony gyártási költségeik fényében még mindig komoly hasznot termelnek a készítőiknek - pl. a The Visit idén gyakorlatilag megmentette M. Night Shyamalan karrierjét. The Blair Witch Projekt anno a maga 22 500 dolláros költségvetéséhez képest csillagászati, 250 milliós bevételt realizált, míg a Paranormal Activity esetében ez a mérleg a kiadási oldalon 15 000 dollár, a bevételin pedig 193,4 millió dollár. A "minimális ráfordítás-maximális hozam" varázsmantrája persze máig csőstül vonzza a követőket, ami azt idézi elő, hogy már szinte minden második-harmadik horrorfilm ezt az áldokumentarista vonulatot képviseli. A mennyiség természetesen ebben az esetben is fordítottan arányos a minőséggel, szóval a tengernyi found footage film között csak elvétve lehet találni igazán emlékezeteset, jobbára közepes vagy inkább gyenge alkotásokba botlik az ember. A kézikamerás horrorok gombamód történő szaporodása már csak technikai szempontból is érthető, hiszen az utóbbi években már olyan fejlettségi szintre jutottunk, hogy egy jobb okostelefonnal simán le lehet forgatni egy ilyen jellegű filmet (természetesen született is teljes egészében iPhone-nal készített FF horror, Hooked Up a címe, 2013-ban került forgalomba és spanyol gyártmányú).
Honnan indult ez az egész kézikamerás kezdeményezés? Előképeket lehetne sorolni vég nélkül (talán a Kamerales a legfontosabb eszmei alap 1960-ból), de a közmegegyezés szerint az első found footage film az olasz Ruggero Deodato 1980-as kannibálhorrora, a Cannibal Holocaust volt. Ebben a moziban nem csupán magát a talált felvétel tartalmát láthatjuk, de a szalagok megtalálását és a megtekintését is végigkövethetjük. Ahogy később több alkotásnál (The Blair Witch Project, Paranormal Activity), már a Cannibal Holocaust esetében is felröppent az a pletyka, hogy a film valós felvételeket, igazi haláleseteket tartalmaz. Ennek elterjedésében a nagyobb siker reményében maguk a készítők is közreműködtek. A pletykára csak ráerősített a döbbenetesen hitelesnek tűnő maszkmesteri munka és az a tény, hogy a film néhány jelenetében valódi állatokat pusztítottak el a készítők. Mindezek eredményeképpen a botrány, és a világsiker az underground hírhedtség nem is maradt el.
Az első "tisztán" found footage film, ami teljes egészében ezzel a technikával készült - tehát amelyben a film teljes mértékben megegyezik magával a talált felvétellel - az az UFO Abduction című Dean Alioto-alkotás volt 1989-ből. A stílusnak a világhírre azonban még tíz évet várnia kellett, egészen a The Blair Witch Project 1999-es megjelenéséig. A blair-i boszorkány története aztán elindította az egyre nagyobbá váló lavinát: eleinte csak évente egy-két found footage horror jött ki, aztán a 2007-es évtől (ez a Paranormal Activity és a spanyol REC megjelenésének ideje) mintha csak valami gát szakadt volna át, megszámlálhatatlanul záporozni kezdtek a kézikamerás horrorfilmek a gyanútlan nézőkre.
Olcsóságuk miatt nem csupán az elsőfilmes rendezők (pl. Chris Peckover: Undocumented), a tévéfilmes direktorok (pl. Matt Reeves: Cloverfield) és a szegényebb nemzetek képviselői (pl. Magyarország - Elekes Gergő, Gallai József: Bodom) próbálkoztak meg az alműfajjal, de rutinos mozifilmesek (pl. Renny Harlin: Halálhegy - A Gyatlov-rejtély) és egy alkalommal még a horror nagy öregje is (George A. Romero: Diary of the Dead) kísérletezett a szubzsánerben rejlő lehetőségekkel. Természetesen ugyanazt a produktumot változatlan formában nem lehet századszorra is eladni a közönségnek, így az idő múlásával valamelyest formálódnia kellett a found footage receptnek, hogy létjogosultságát igazolja.
Milyen irányokba tudtak, illetve tudnak változni a kézikamerás filmek?
- Egyéb horror szubzsánerekkel való keveredés: ez törvényszerű fejlődési irány, hiszen nem is beszélhetünk "vegytiszta" talált kamerás horrorról, mivel a talált szalag rejtélyét nem lehet pusztán önmagával a rejtéllyel megindokolni és tartalommal feltölteni (bár érdekes lenne egy olyan FF film, ami kísérletet tesz erre...), mindig muszáj valamilyen gyilkos csoportot, rémet, mitológiát vagy egyéb horrorisztikus elemet társítani hozzá, ami persze azonnal más horror alműfajokat hoz be a képletbe. A kannibálok, boszorkányok, kísértetek-démonok és zombik "kézikamerásodása" után egy időben az ördögi megszállottságnak volt nagy divatja (The Last Exorcism, Devil Inside), de hamar bebizonyosodott, hogy a stílus működik az óriás szörnyekkel (Cloverfield), vámpírokkal (Afflicted), szektásokkal (The Sacrament) és bármi egyébbel is. Izgatottan várom, hogy mikor jön a mutánsemberevőcsiga-vs-skizofrénslashergyilkos talált kamerás crossover horrorfilm... a lehetőségek száma közel végtelen.
- A found footage stílus alkalmazásának mennyiségi csökkentése: a FF megoldás hosszú távon igencsak megterheli a nézőt, sokaknak fel is fordul a gyomra az állandó kamerarázkódástól, szóval néha a kevesebb itt is többet jelent. Ennek megfelelően a kézikamerás jellegű felvételek sokszor feloldódnak a hagyományos történetmesélési technikákban (District 9, REC 3, Extraterrestrial), és már lényegében csak színesítik a narratívát. A stílus zászlóshajóinak számító szériák némelyike egy-két rész után teljesen el is hagyta a found footage formátumot (REC, The Blair Witch Project), ezt a lépést azonban jellemzően a rajongói bázisuk is megsínylette.
- A cyberhorrorok előretörése: manapság egyre aktuálisabbakká válnak a cybertér, az internet, és a közösségi oldalak veszélyeit hangsúlyozó horrorfilmek (pl. Megan is Missing, The Den, Unfriended), amelyek esetében a FF stílus azzal a torzulással jelenik meg, hogy az eseményeket közvetítő objektív jellemzően a számítógép kamerájává, illetve a monitoron megjelenő ablakokká lényegül át. A facebook-generáció számára ez a megközelítés már sokkal átélhetőbb és félelmetesebb, mint a klasszikus kézikamerás stílus, így valószínűleg jó néhány cyberhorrorral fogunk találkozni még a jövőben.
- POV (Point of View) filmekbe való beolvadás: bizonyos filmek a játékidő egészében vagy nagy részében a főszereplő szemén keresztül láttatják a történéseiket (pl. Maniac, Hotel Inferno, FPS). Ez az underground körökben egyre terjedő megoldás a found footage alkotásokéhoz nagyon hasonló hatásmechanizmussal dolgozik, tehát sokban segíti a néző azonosulását a főszereplővel, és hatásosan növeli a feszültséget is. A POV stílus egyrészt a belső nézetű lövöldözős játékokból, másrészt a pornók világából lehet ismerős... mindenesetre igencsak közel áll a FF-hez, akár össze is mosódhat vele, lsd. az első V/H/S talált kamerás horrorantológia Amateur Night című kisfilmjét, amelynek készítői parádés ötlettel (szemüvegbe épített mikrokamera) oldották fel a found footage horrorok állandó problémáját (miért filmez az a szerencsétlen, amikor el is szaladhatna?) és ezzel át is eveztek a POV filmek vizeire. Minő véletlen, az említett kisfilmben éppen egy amatőr pornófelvétel készítésén ügyködnek a szereplők, amikor beüt a baj...
- A horror műfaj lecserélése más zsánerre: ez az alapvetően a horrorhoz kötődő formanyelvi megoldás egyre többször kerül kipróbálásra más műfajokban is, lásd erre példaként Az erő krónikáját (szuperhősfilm), a District 9-t (sci-fi), Az utolsó műszakot (zsarufilm), A vihar magját (katasztrófafilm), és a Project X-et (vígjáték). Ebben persze nincs semmi igazán meglepő, hiszen ahogy a bevezetőben említettem, a FF nem csupán műfaji kategória, de narratív eszköz is, ebben a minőségében pedig bármilyen mozgókép esetén alkalmazható.
Bizonyára vannak olyan fejlődési és kapcsolódási ágak, amelyeket kifelejtettem a felsorolásból (pl. a valóságshow-ihlette horrorfilmek is kompatibilisek a FF stílussal, lsd. ehhez a My Little Eye-t 2002-ből) de álláspontom szerint az alműfaj jövője szempontjából legfontosabb csapásirányokat sikerült felvázolnom.
Folytatása következik!
Első körben ennyit szántam felskiccelni mintegy áttekintésként a talált kamerás filmekről. Terveim szerint a cikksorozat második részében már egy kicsit mélyebbre ások, és a found footage film devalválódásával, valamint a horror műfajon belüli jelenlegi és jövőbeli pozíciójával foglalkozom majd. Ha tehetitek, maradjatok velem!
