Van valami bájos a szarból-húgyból forgatott, általában haverok és ismerősök által összebarkácsolt low budget horrorfilmekben. Nulla költségvetés, nulla kötöttség, nincsenek fókuszcsoportok és felesleges elvárások, a kreativitás úgy szárnyal, ahogy tud – már persze a készítők által összekalapolt néhány száz dollár/euró erejéig. Jó esetben még kreatívan is hathat az alkotókra a pénzhiány, elég csak a klasszikus Gonosz Halott film puszta kameraimbolygás által megszemélyesített démonára gondolnunk. Rosszabb esetben azonban… fogalmazzunk úgy, hogy bizonyos filmeknek jobb, ha soha nem kerülnek a nagy nyilvánosság elé. A lelkes készítők így megmaradhatnak abbéli tudatukban, hogy egy meg nem értett remekművet tettek le az asztalra, a nézők pedig megússzák az alkotás megtekintésével járó traumát.

A Hotel Inferno című mikroköltségvetésű akcióhorror a ’80-as és ’90-es évek horrorja iránt érezhetően rendkívül elkötelezett Necrostorm minikiadó harmadik filmje. Az istálló „főkolomposa” egy Giulio De Santi nevű úriember, aki egy személyben írta, rendezte, producerelte és vizuális effektusok szempontjából szupervizorálta jelen recenzióm tárgyát. Így utólag, a film megtekintése után én azt mondom: jót tett volna a filmnek egy „külső szem”. Lehet, hogy magasabb minőséget képviselne a végeredmény, ha valaki menet közben szól Giulionak: „Hé haver, ez így kicsit fostos lesz!”

A történet funkcionális. Adva van egy Frank Zimosa nevű bérgyilkos, akit a titokzatos, gazdag és nagyhatalmú Jorge Mistrandia felbérel, hogy öljön meg egy párt. A párocska éppen Mistrandia egyik európai hotelében tartózkodik. A gyilkosságot speciális ütő- és vágófegyverekkel, előre meghatározott módon kell végrehajtani, úgy, hogy közben a Frank szemüvegébe épített kamera mindent rögzít. Hamar kiderül, hogy az egész megbízás csak csapda, és a hotel nem az, aminek látszik. Franknek rettenetes, démoni erőkkel kell megküzdenie, ha életben akar maradni.

Rögtön az első képsorok tisztázzák, hogy itt bizony egy kőkemény splatter filmmel van dolgunk. Nincs gatyázás, csak egy vért bugyborékoló torokelvágás nagytotálban. Giulio nem szarozik, azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy aki nem bírja a vért, az menjem haza, ez nem az ő filmje lesz. Ez itt kérem exploitation-esztétika, nem vasárnapi babazsúr!

A főcím után jön a második - komolyabb - megdöbbenés: az egész filmet Frank, a dörzsölt bérgyilkos szemszögéből látjuk. Akinek erről beugrik a szintén hasonló koncepción alapuló, csak jóval igényesebb Maniac (2012), annak hatalmas pacsi. Ez a mozi azonban Franck Khalfoun és Alexandre Aja remake-jénél fiatalosabb, „trendibb” babérokra tör. A Hotel Inferno hasonló élményt kíván nyújtani, mint a belső nézetű számítógépes akció-horror játékok (pl. Blood).

Két nagy gond van a filmmel. Az egyik az, hogy a POV narratíva az extrém gore+violence kombóval együtt hosszú távon rohadt fárasztóvá válik. A készítők a médium jellege miatt értelemszerűen nem tehették a játékokhoz hasonlóan interaktívvá a művüket, ám sajnos ezen speciális összetevőt nem is próbáltak semmi extra csavarral helyettesíteni. Az ilyen rendhagyó found footage filmek kapcsán is áll az, hogy csak egy darabig lehet azonosulásra késztető nézettel, ijesztő kamerarángatással és/vagy a néző képébe tolt sokkoló, véres erőszakkal ugyanazt a hatást elérni. A Hotel Inferno kb. felére a néző úgy megedződik, hogy az alkotás második etapja már semmi meglepetést nem tud számára nyújtani. A narratíva kifullad, a történet szépen belekényelmesedik a számítógépes játékok butácska logikájába. (Anti)hősünk, Frank különféle standard fegyverekkel irtja a végtelen számú ellent, szobákból kell kijutnia, csapdákat kell állítania, ha leguggol, akkor "el van bújva", vannak „scriptelt” jelenetek, ahol sorsszerűen elkapják, és még egy olyan jelenet is van, ami kísértetiesen emlékeztet egy korábban elmentett játékállás visszatöltésére.

A film másik nagy gondja sok kicsi dologból tevődik össze. Sorolom: gyengék a vizuális trükkök (azért egy splatter filmnél a testroncsolásnak ennél jobban kellene kinéznie), halovány vagy nem a helyzethez illő a zene (pedig a Protector 101 csinálja, ami tök jó szintis ’80-as évek-idézés), a színészi játék mint olyan itt nem létezik (a főszereplő a játékidő nagy részében csak azt mondja ,hogy „Fuck you!”), és a cselekmény is csak egy széteső izé (gyakorlatilag Frank egyik helyszínről a másikra esik, random jönnek a szörnyek, random jut fegyverekhez, stb.). Szóval második nagy probléma az, hogy a Hotel Inferno úgy általában egy trashfilm.

Na, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyes szám első személyű nézőpont, az eltúlzott vérhányás-jelleg, és az eszeveszett tempó azért elég sokáig elviszi a hátán a művet. A vágások is ügyesek, ha megállítjuk és visszatekerjük néhol a lejátszót, azért trükkös dolgokat találhatunk a helyszínek közötti váltások és a közeli-távoli dolgokra való tekingetések kapcsán.

Igazából minden hibája ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem a filmet, bár valószínűleg ez az alkotás csak a hozzám hasonló véresszájú horrorfanoknak okozhat örömet, meg esetleg az fps nézetű lövöldözős játékok szerelmeseinek. Egy biztos: aki eddig utálta a low budget horrorokat, az nem ezzel a filmmel fogja megkedvelni őket.

5,5/10