Menj a francba, Mel Brooks! Miattad jön rám a gyomorfájás, ha Robin Hood-ra gondolok, ugyanis mindig nevetőgörcsöt szoktam kapni, mert a te poénjaid jutnak eszembe másodszor, miután kiandalodtam magam Kevin Costner széles vállán. Mert a sherwoodi erdő dögös zsiványának történetét rengetegszer feldolgozták, de nyilván mindenkinek az az etalon, amelyet először először lát. Nekem Kevin jutott, a mai napig imádom az ő főszereplésével készült filmet (amelyben egyébként Alan Rickman sokkal jobb volt, mint ő, de ez most mindegy). Valószínűleg pont ezért vagyok oda Mel Brooks ezen agymenéséért, ami nagyon messze van a mesterműtől, ellenben istenien lehet rajta szórakozni, a kiváló szinkronnak köszönhetően pedig gyorsan rögzülnek a kedvenc poénok, amelyeken ezúttal is betegre nevettem magam, dacára annak, hogy már kívülről tudom őket. Egy jó kis vígjáték, ennyi és nem több, de bármikor elő lehet venni, a csalódás és az unalom teljes mértékben kizárt!
Robin, a lakli (Cary Elwes) a Szentföldön járva-kelve egy börtönbe kerül egy mórral, aki megkéri arra, hogy ha már úgyis hazatérni szándékozik családja ölelő kebelére Angliába, vegye szárnyai alá a fiát, Hapsit (Dave Chapelle). Ez meg is történik annak rendje és módja szerint, azonban nem érnek rá nagyon haverkodni, mert meg kell menteniük az országot János hercegtől (Richard Lewis) és a rottinghami serifftől (Roger Rees), miközben a szerelem is szárba szökken Robin és a szépséges Marian (Amy Yasbeck) között...
Szarban a haza, morál meg nincs - Mel Brooks ennyire egyszerűen és lényegre törően foglalta össze a korabeli Angliában uralkodó állapotokat, máris képben és stílben vagyunk. Innentől kezdve nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és elmerülni a poénok özönében, amelyektől nem kell világmegváltást várni, csak jókat kell nevetni rajtuk és kész. Mel Brooks-ot lehet szeretni vagy nem szeretni, de az biztos, nagyon ért ahhoz, hogyan szórakoztassa a közönséget, kiválóan forgatott ki alapjaiból egy sikeres filmet és még pár klasszikust (ld. Keresztapa átirat Dom DeLuise-zal, Nyomott Lukával, de a Skarlát O'Hara sem utolsó poén az Elfújta a szélből). Helyzet és jellemkomikumok sora pereg a szemünk előtt, megspékelve némi zenével. De mindenekelőtt a szöveg dönti romba a komolyságunkat, élén a seriff (nálunk Maros Gábor) hihetetlen mondataival (abszolút kedvenc: fiúzzák meg a foglyot). János herceget (Reviczky Gábor értő tolmácsolásában) sem kell félteni, az olyan beszólásoktól, mint "ma lesz egy esküvőnk és egy akasztásunk, tök mindegy, a lényeg, hogy buli van", simán padlót lehet fogni ezredjére is.
Nem kiváló filmről van szó, inkább egy jó közepes vígjátékról (vannak egetverően jó poénok, de olyanok is, amelyek nem annyira eredetiek, de szerencsésen váltakozik a színvonal, nem unatkozunk egyáltalán), mégis sajnáljuk, amikor vége van, néztük volna még. Az Űrgolyhók zsenialitása hiányzik belőle, tisztes iparosmunka néhány ihletett pillanattal (abszolút kedvencem, amikor a seriff egy ütvefúró segítségével akarja kinyitni Marian erényövét), de ettől még tökéletesen szórakoztató darabról van szó. Nem veszi magát komolyan a film, nem akar több lenni, mint egy kacagtató vígjáték, és ezt a célt el is érte. Lehetne borongani azon, hogy a poénoknak rendelték alá a történetet, túl lazára sikerült a dramaturgia, néha az az érzésünk, hogy túltolták a szöveget, kicsit kevesebb kínrím talán több lett volna, de ennél nagyobb bajunk tényleg ne legyen.
Üssenek agyon, verjenek meg, nekem hiányoznak Mel Brooks átiratai, annyira szórakoztatóan figurázta ki kedvenc filmjeinket. Már kérdés, hogy ma már nincsenek olyan kiugró sikerű alkotások, amelyeket mindenki ismer és ezért érti a hozzájuk kapcsolódó poénokat. Régebben ott volt ugye nekünk az ikonikus Űrgolyhók, amely a Star Wars mítoszt döngöli joghurtba, a Galaxy Quest, amely a hozzám hasonló Star Trek-függők nevetőizmait mozgatta meg elsősorban, a Top Secret, amelyben adtunk a rock and roll-nak, az Airplane, amelyben a katasztrófafilmek kapták meg a magukét, a Csupasz pisztolyban James Bond került kifigurázásra, és el ne feledkezzünk a Haláli fegyverről, amely természetesen a Halálos fegyver sorozaton alapult. És máig ezeket a nem mostanában készült vígjátékokat nézzük, mert nem igazán születnek a műfajban érdekes darabok, hiába zúdulnak ránk a mozikban az ilyen típusú filmek. Ezek ugyanis szinte teljesen egy kaptafára készülnek, egyet sem tudnék mondani a közelmúltból, amin olyan jól szórakoztam volna, mint a régi kedvenceken. Nem lehet elégszer elmondani, hogy sehová sem sem vezet az, a stúdiók a biztos bevételre hajtva közepes filmekkel szúrják ki a szemünket, előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy téves úton járnak, de akkora már az olyan ügyesen taktikázó tévék, mint pl. a Netflix már simán átvették a helyüket a piacon, ami véleményem szerint csak idő kérdése és hosszú távon mindenki jól fog járni vele.
Na de vissza a filmhez. Tehát ha nem tetszik nekünk Mel Brooks stílusa, ne nézzük meg ezt a filmet, nem fog összedőlni a világ, de ne is tegyünk megjegyzéseket azokra, akik igenis szeretik ezt a fajta humort, hagyjuk őket nyugodtan pukkadozni a nevetéstől. Szerethető, jó kis vígjáték ez, ennyi és nem több, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy ne felejtsük el ennyi év után sem.
Cary Elwes tökéletes választás volt Robin szerepére, kellően komolytalanra vette a figurát, Amy Yasbeck bájosan volt felejthető. Roger Rees a rottinghami seriff szerepében elvitte előlük a show-t, Richard Lewis nagoyn vicces János herceg volt. Patrick Stewart jót potyázva cameozott egyet, Dave Chapelle és Mark Blankfield szórakoztatóan hozta a kötelezőt, Eric Allan Kramer kiváló Little John volt.
Nem ez a film Mel Brooks munkásságának csúcsa, de megbízhatóan szállítja a viccfaktort, úgyhogy nem tudsz tévedni vele, ha egy borongós őszi estén nem vágysz másra, csak egy kis gondtalan nevetésre, ezt kapd ki!
7/10
A Robin Hood, a fuszeklik fejedelme teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
