Guillermo del Toro új gótikus horrorja - minden várakozás ellenére - nem lesz a 2015-ös év legjobb horrorfilmje. A neves mexikói direktornak ezúttal nem sikerült az Ördöggerinchez (2001) vagy A faun labirintusához (2006) mérhető remeklést leraknia az asztalra. Hősünk hiába vértezte fel művét három mostanság igencsak jól csengő nevű színésszel (Jessica Chastain, Mia Wasikowska, és Tom Hiddleston), hiába épített fel fő helyszínként egy szinte lélegző, borzongatóan fenséges kastélyt, nem tudott valódi tartalmat, igazi átütő erőt adni filmjének.

A gondok alapvetően már a történetnél elkezdődnek, amely nemcsak a gótikus horror elemeiből dolgozik, de nagyot merít a melodrámák világából is. A viktoriánus kor Amerikájában - illetve a játékidő felétől - Angliájában járunk. Egy gazdag amerikai iparmágnás lányaként Edith Cushing (Wasikowska) egy Jane Austen/Emily Brontë/Mary Shelley-típusú írónőként jelenik meg, aki férjjelöltek keresgélése helyett inkább szellemtörténetek papírra vetésével tölti az idejét. A hölgyemény életébe a szerelmet az elszegényedett ifjú angol nemes, Thomas Sharpe (Hiddleston) hozza el, aki Edith apjának támogatását igyekszik elnyerni, hogy megvalósíthassa nagyszabású agyagbányászati elképzelésit. A két fiatal bimbódzó románcára azonban árnyékot vet néhány felkavaró momentum: a lányt szellemek kísértik, a családjában egy gyanús haláleset következik be, és még ott van Thomas titokzatos, rideg nővére, Lucille Sharpe (Chastain) is.

Mi tűnk ki a szinopszisból, ami zavaró lehet? Az, hogy ebben a filmben a kísértetek a történet margójára szorulnak az emberi kapcsolatokkal szemben. Ez még nem feltétlenül baj, hiszen pl. az Ördöggerinc igazi mozgatórugói sem a szellemek voltak. Viszont jelen esetben del Toronak nem sikerül megteremtenie a szerves egységet a gótikus horror körítés és a melodramatikus beltartalom között. Az egyes alkotóelemek csak csikorogva illeszkednek össze, a horrorvonal - egy-két villanásnyi brutális kivételtől eltekintve -  nem elég ütős, a romantikus szál pedig nem elég mély és kidolgozott ahhoz, hogy igazán jól működjön. A film megtekintése így felemás érzés...

... lenne, ha a díszletek, a kosztümök, a zene, a színpompás fények, árnyékok és úgy általában a gótikus hangulat nem lenne olyan piszokul eltalálva. Legutóbb talán Tim Burton 1999-es filmjében, Az Álmosvölgy legendájában sikerült ilyen pazarul megragadni a gótikus rémtörténetek külsőségeit. A Bíborhegy vizualitásában egy nagyszerű és különleges élmény, amelyet mindenképpen moziban érdemes megnézni.

A tökéletes látvány érzetét azonban több helyen otrombán összezúzza a CGI trükkök használata, konkrétan a szellemek megjelenítése. A kísértetek ugyanis koncepcionális szinten el lettek szúrva. Az alkotók nem tudták eldönteni, hogy a szellemeknek legyen-e fizikai testük, vagy csupán éteri lényekként jelenjenek meg, és végül egy hologramnak tűnő átmenettel oldották meg a dolgot. Meg kell mondanom, az én szememben körülbelül annyira illettek bele a viktoriánus díszletek közé a levegőben foszladozó CGI-hologramok, mint mondjuk a X-szárnyú űrhajók. Már korábban is felfigyeltem arra, hogy del Toro alkotásaiban néha igencsak... khm... "sajátosak" a számítógépes trükkök, de a Bíborhegy szellemei valami kritikán alulira sikerültek. És még az operatőri munka vagy a vágás sem sem tompítja a megjelenítésük gyengeségeit, hiszen általában jól láthatóan, az adott jelenetet másodpercekig kitartva láthatjuk őket!

Essünk túl gyorsan a többi negatívumon is: a történet fordulatai nem egyszer bántóan logikátlanok (egy-két helyen egyenesen úgy éreztem, hogy a forgatókönyvíró hülyének néz), és többnyire idejekorán ki is találhatóak; a film ritmusa is egyenetlen, valamit a színészek többsége sem nyújt igazán emlékezetes teljesítményt. Ez utóbbi alól Jessica Chastain kivétel, ő lubickol az "acélkurva" szerepében, és néhány mellékszereplő - pl. Burn Gorman, Jim Beaver - is ügyesen él a szerepében rejlő lehetőséggel.

Összességében a Bíborhegy nem durrant akkorát, mint amekkorát vártam tőle, bár a mozijegy árát egyáltalán nem bántam meg. Külsőségeiben pazar (leszámítva a kísértetek megjelenítését), de sem horrorként, sem romantikus filmként nem jelent kiemelkedő teljesítményt. Úgy érzem, Guillermo del Toro a 2013-as Tűzgyűrűvel rálépett egy olyan útra, ami könnyen zsákutcának bizonyulhat. Már a második filmjében részesíti ugyanis előnyben a múltidéző tisztelgést (a Tűzgyűrű a japán óriásszörnyes-óriásrobotos filmek, a Bíborhegy pedig a gótikus horrorok előtti főhajtás) és a stílusos látványt a rétegzett mondanivalóval és az alaposan kidolgozott forgatókönyvvel szemben. Ez már tendencia az életművében, és véleményem szerint nem jó tendencia.

6,5/10   

A film teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán