A tavalyi Golden Globe gálán tombolva ünnepelték a kollégák Michael Douglas-t, amikor átvette a Túl a csillogáson című tévéfilmben nyújtott alakításáért a díjat, és szerintem nem én voltam az egyetlen néző, aki határtalanul boldog volt, hogy gyerekkori kedvence hosszú kihagyás után újra visszatért a rivaldafénybe. Mert az én 30-as korosztályom az ő filmjein nőtt fel, rengeteg szép emléket őrzök a megtekintésükről, volt amikor sírtam, volt, amikor nevettem, volt, amikor simán beájultam, és az is előfordult, hogy azon dühöngtem, hogy ez bizony most nem jött össze. Aztán az utóbbi években elcsendesedtek körülötte a dolgok, csak a magánéleti problémákról olvashattunk róla a hírekben, nem az újabb bemutatókról. De szerencsére legyőzte a rákot, úgy néz ki, hogy sikerült rendeznie a házasságát Catherine Zeta-Jones-szal, és újra láthatjuk őt a moziban. Beleszületett Hollywoodba, de ez korántsem jelentette azt, hogy könnyű volt az útja a csúcsra, hiszen Kirk Douglas fiaként nagyon nehéz volt túllépnie Spartacus árnyékán. Producerként futott be, azután kezdődött színészi karrierje, szexszimbólum lett belőle, dögösebbnél dögösebb filmek követték egymást, majd azután sem került ki a fősodorból, hogy már kiöregedett korábbi szerepköréből, pláne azután, hogy elvette a kor legkeresettebb színésznőjét. Aztán lassan, de biztosan halványult a fény, egyre több problémával kellett szembenéznie, de ez a korszak szerencsére véget ért. Már nem róla szólnak a filmek, de azért még mindig élmény látni a filmvásznon, egyáltalán nem csak a nosztalgia-faktor miatt. Ha abból indulunk ki, hogy édesapja már túl van a 90-en, bizton remélhetjük, hogy ez még sokáig így is marad, a régi filmeket pedig úgyis rongyosra nézzük, az én abszolút szubjektív toplistám itt olvasható.

Michael Kirk Douglas 1944. szeptember 25-én született a New Jersey államban található New Brunswick városkában. Édesapja  (szerintem) minden idők legjobb Spartacusa, Kirk Doglas, édesanyja a színésznő Diana Dill. Nem tartott sajnos sokáig a családi idill, szülei nemsokára elváltak, édesanyja és mostohaapja nevelte, de természetesen sok időt töltött édesapjával is, így menthetetlenül megfertőződött a filmvilággal. Szülei nem szánták filmsztárnak, katonai akadémiára íratták be, de a vér nem vált vízzé, így egy santa barbarai egyetemre járt, hogy a napfényes Kalifornia és a szereplehetőségek közelében legyen. Hollywwod nem várta tárt karokkal, ráadásul édesapja sem értett egyet azzal a döntésével, hogy a színészi pályán akar érvényesülni (féltette a filmipar lélektelenségétől, amit nála jobban senki sem ismert), így a fényes sikerek még odébb voltak.

Felejthető alkotásokban szerepelt, csak 1972-ben jött az áttörés, megkapta az egyik főszerepet a San Fransisco utcái című tévésorozatban, amelyet Karl Malden-nel együtt vitt sikerre. Mégsem a színészi vonalon kopogtatott Hollywood kapuján, inkább a produceri szakma felé fordult. Édesapjának köszönhette első nagy sikerét, mivel ő rendelkezett a Száll a kakukk fészkére című nagy sikerű könyv megfilmesítési jogával, ő pedig átengedte fiának ezt a lehetőséget. Nem hollywoodi gigaprodukció készült, a főszereplő Jack Nicholson volt az egyetlen sztár a stáblistán, egy kevéssé ismert rendező, Milos Forman dirigálhatta le a forgatást, amelynek végeredménye egy kiváló film, és Oscar-eső lett. Előállt az a rendkívüli helyzet, hogy a fiú előbb kapott Oscar-díjat, mint a szupersztár apuka (aki majd csak 1996-ban kapja meg az életművéért a szobrocskát), igaz, hogy nem színészi, hanem produceri minőségében. 

Azért a színészi pályát sem felejtette el, szerepelt a Michael Crichton könyvéből készült Kóma című filmben, és természetesen saját magára is osztott szerepet az ő produceri munkájának köszönhetően megvalósult Kína szindróma c. filmben, amely a korát megelőzően a környezetvédelem és a média kérdéseit feszegette, és 4 Oscar-jelölést hozott az alkotóknak. Régen láttam, de erős drámára emlékszem, amelyben Jack Lemmon szokása szerint kiváló alakítást nyújtott, Jane Fondával egyetemben. A nagy siker után jött a törvényszerű hullámvölgy, teljesen felejthető filmekben vállalt szerepet, aztán beütött A smaragd románca sikere, és újra fennen szárnyalt a megrekedni látszó karrier.

A smaragd románca hatalmas kedvencem, nem tudom elégszer megnézni, egy megunhatatlan kalandfilm, amelytől senki sem várt semmit, mégis eljutott a nézők szívéig, és óriási siker lett. Ráadásul a menetrendszerűen érkező folytatás, A Nílus gyöngye sem volt rossz, nagy kár, hogy a tervezett trilógia soha nem készült el. Miután ismét felrakta magát a térképre, elkezdett komolyabb szerepek után nézni, hiszen tudta, hogy a siker múlandó, ha hosszú távon az A-lista közelében akar maradni, akkor érdekes és értékes filmekben kell játszania. Meglepő műfajváltással egy musical-ben, a Richard Attenborough rendezte A tánckarban bizonyította sokoldalúságát, és az igazán fajsúlyos szerepek még csak ezután következtek.

Nincs rosszabb egy sértett szeretőnél, ezt meg kellett tapasztalnia a következő szerepében, amelyben Glenn Close tette tönkre az életét, és a nézők idegeit. A végzetes vonzerő egy nagyon erős film, nem felejti el, aki egyszer is látta, ha valakinek esetleg kimaradt volna az életéből, nagyon sürgősen pótolja! És még mindig rá tudott tenni egy lapáttal, a Tőzsdecápákban véleményem szerint élete legjobb alakítását nyújtotta, meg is kapta érte a színészi Oscar-díjat, és ezzel véglegesen kilépett édesapja árnyékából. Hosszú sikersorozat következett, a 80-as évek vége és a 90-es évek vége karrierjének csúcsa lett.

Ridley Scott pályája elég hullámzó, de a Fekete eső nagy kedvencem volt egykoron, annyira stílusos film volt, és olyan jól működött a Michael Douglas - Andy Garcia páros, hogy természetesen rongyosra néztem VHS-en. A rózsák háborúja nem éppen első randira való alkotás, hiszen arról szól, hogyan teszi pokollá egymás életét két ember, akik egykor nagyon szerették egymást, mégsem lehet elégszer látni, annyira lebilincselő alkotásról van szó, mindenkinek csak ajánlani tudom a megtekintését. A következő szerep egy romantikus hős volt egy közepes filmben, amelyért azonban ennek ellenére a mai napig rajongok. A náci Németországban játszódó kémhistória egy kliséhalmaz, de a Douglas-Griffith-Neeson hármas annyi plusz energiát vitt bele, hogy ezredjére is betegre tudom izgulni magam azon, hogy vajon sikerül-e átmenniük a határon a szerelmeseknek.

Az elemi ösztön saját korának legnagyobb sikere volt, az erotikus thriller nemcsak Sharon Stone mára már legendássá vált kihallgatása miatt volt kiváló, a történet is rendkívül izgalmas volt, a merész szexjelenetek,  a jégvágó, na és persze Michael Douglas is kellett ahhoz, hogy a nép tóduljon a moziba. Az Összeomlás egy teljesen más műfaj, de nem kevésbé mellbevágóan erős alkotás, arról szól, hogyan borul ki egy átlagember, és hová vezet mindez. Újabb erotikus film, következett a Zaklatás Demi Moore-ral azonban Az elemi ösztön közelébe sem ért, pedig nagyon pikáns volt az alaptörténet, hiszen egy szexuális zaklatás állt a középpontjában, egyszer érdemes megnézni, de nem nyújt maradandó élményt a nézőnek. Ezután pihenésképpen Douglas elment elnökösködni Annette Benning-gel, a Szerelem a Fehér házban egy korrekt romantikus film, bárhol, bármikor jöhet, mindig jó kikapcsolódást fog nyújtani, én mindig megnézem, ha leadja a tévé.

A Ragadozók egy nagyon jó film lehetett volna, de az oroszlánvadászatot nem sikerült olyan érdekfeszítően bemutatni, hogy kitartson a figyelem a vége feliratig. Kár érte, mert a fénykorában lévő Val Kilmer-Michael Douglas kettős elvitte a hátán a filmet, és persze ne feledjük el azt sem, hogy Zsigmond Vilmos volt az operatőr. A Játsz/ma nem David Fincher legjobb alkotása, de ettől függetlenül kár lenne kihagyni az életünkből. A 90-es éveket egy közepes darabbal, a Tökéletes gyilkossággal zárta Douglas, akinek szava nem lehetett a karrierjére, elért mindent, amit a filmiparban lehetett, igazi szexszimbólum lett, holott távol állt a külseje a klasszikus férfiszépségtől, de örökölte édesapja karizmáját és különleges vonásait, amelyek nagyon is vonzóvá tették a szebbik nem körében, a férfiak pedig simán irigyelték a dögös női partnerek miatt, ő pedig élte világát, amíg a felesége meg nem unta és el nem vált tőle. Nem sokáig sétált az utcán karikagyűrű nélkül, még ugyanabban az évben (2000-ben) feleségül vette a nála 25 évvel fiatalabb Catherine Zeta Jones-t, akivel két évvel korábban találkozott egy filmfesztiválon. A házasságuk még ma is tart, két gyereket nevelnek, és nagyon sok mindent végigcsináltak együtt, többek között Catherine pszichikai betegségét (bipoláris depresszióban szenved a színésznő), és Michael torokrákját. Külön éltek, de nem váltak el, mostanában pedig arról szólnak a hírek, hogy visszataláltak egymáshoz, úgy legyen, sok boldogságot kívánunk nekik.

Jól indultak a 2000-es évek, köszönhetően annak, hogy Michael okosan elkezdett szerepkört váltani, a dögös főhős helyett inkább a méltósággal öregedő karakterek felé nyitott. A Wonder Boys - Pokoli hétvége nekem személy szerint nem jött be, de a többség valószínűleg nem gondolta, mert szép sikert aratott, a Traffic viszont mindent vitt, 4 Oscart vágtak hozzá (Benicio Del Toro is a díjazottak között volt többek között), nem csoda, remek filmről van szó, ami tudott újat mutatni a kábítószeres filmek özönében. Ezután azonban megszakadni látszott a sikersorozat, nem látványosan, de szépen lassan kezdett kimenni a divatból a korábbi közönségkedvenc. A tévében kárpótolta magát, a moziban azonban nem jöttek a sikerek és a várt bevétel, még az egész Douglas-klán is kevés volt, ahhoz, hogy a Túl nagy család maradandó élmény legyen. 

A 2000-es évek második fele csendes agóniában telt el, még a Tőzsdecápák folytatása sem tudta behozni a nézőket a moziba. Aztán jött a Golden Globe díj, és megtört az átok, azóta újra nincs hiány szerepekben. A Last Vegas-ban kedélyesen elszórakoztatták egymást és a nézőket a már idősödő színészek, a Szerelem a végzetem nem sok vizet zavart, a Beyond the Reach csendben elfelejtődött, a Hangyával együtt. Idén már nem láthatjuk több filmben Michael Douglast, jövőre azonban érkezik az Unlocked, tehát messze nem ment még nyugdíjba egykori kedvencünk.

Színészdinasztiába született, nem könnyű örökséggel, mégis túl tudta szárnyalni édesapja sikereit, sok-sok jó filmet köszönhetünk neki, emlékezetes pillanatokat, amelyek miatt nem felejtettük el gyerekkorunk kedvencét a csendesebb években sem, és reméljük, még sokáig láthatjuk kisebb-nagyobb szerepekben a filmvásznon.