Power kritikáját itt találjátok

Amennyi problémája, csapdája van egy folytatásnak, ezeket jellemzően a vígjátékok szenvedik meg a legjobban: míg más műfajokban könnyen lehet más irányba elvinni, teljesen új alapokra helyezni, akár visszájára fordítani az első rész koncepcióját, egy komédia általában azzal szembesül, hogy vagy minimális változtatásokkal másolja azt, vagy elveszíti az eredeti esszenciáját. Természetesen ez sem jelent szükségszerűen bukást (ld. előbbire példaként rögtön a 22 Jump Streetet vagy a Dumb és Dumber kettyót), de ha lehetne elrettentő példát hozni arra, hogyan ne folytassunk egy pazar vígjátékot, mostantól a Ted 2 tökéletes lesz erre a célra. Seth MacFarlene-nek ugyanis halvány fogalma nem volt, hogyan vigye tovább a tapló játékmaci történetét, de ami a legrosszabb, hogy ezt a 6-7 kezdetleges ötletét fogta, és egybegyúrta egy filmbe.

Ennek megfelelően azzal kezdünk, hogy Ted (Seth MacFarlene) és Tami-Lynn (Jessica Barth) hamar széteső házasságának megmentésére azt találják ki, hogy gyereket vállalnak. Csak hogy a maci nyilvánvalóan nem tud gyereket nemzeni, és egy rövid spermadonor-kutatás után az is kiderül, hogy Tami-Lynn is fogamzóképtelen. Így marad az örökbefogadás, ami rávilágít egy nagyon súlyos joghézagra: Ted nem ember, és erre rájőve most már az állam is megfosztja minden ilyen jellegű jogától. Így a medvére egy hosszadalmas bírósági procedúra vár, miközben az is kiderül, hogy Donny (Giovanni Ribisi) sem adta fel még, hogy megszerezze magának.

Amennyire körülményes ez a felvezetés, annyira bonyolult a folytatás is, ugyanis a Ted 2 annyira nélkülöz egy egységes narratívát, hogy gyakorlatilag 20 percenként vált fókuszt és még műfajt is. Egy kis altesti komédiákba illő spremadonor-vadászat, tárgyalótermi dráma (komolyan, percekig nem hangzik el poén, csak az ügyvédek szónoklatai), ötlettelen road movie és elfuserált akcióvígjáték váltják egymást szép sorban, és ha a rendező néhány szájbarágós (a célközönségéhez képest ugyanakkor túlságosan is intelligens) szentenciával nem húzná párhuzamba Ted harcát a különböző aktuális emberi jogi küzdelmekkel, talán azt sem tudnánk, miről akart szólni ez az egész. Míg az előző résznek volt egy világos alapkonfliktusa és egy ebből felépíthető cselekménye, itt 5-6-szor gyakorlatilag egy teljesen új film kezdődik, mindegyikük ehhez mérhető kidolgozottsággal. Ted bunkó jellemvonásai, amelyek akkor még frissnek hatottak, már teljesen élettelenek, és azzal, hogy John Bennettről átkerül a hangsúly a címszereplőre, Tedet kénytelen MacFarlene megfosztani minden taplóságától, hogy szimpatikussá tehesse. A másodhegedűssé váló Mark Wahlberg komikusként pedig nagyon kevés ahhoz, hogy a szerepcserével keletkező űrt betöltse, és néhány haveri szívatáson kívül még igazán helye sincs ebben a műben. (Nem véletlenül támaszkodik a rendező inkább a különböző mellékszereplőkre és cameokra.)

Azt gondolhatnánk, azért ilyen hektikusan elkalandozó ez az alkotás, hogy megteremthesse a lehetőségét a változatos poénoknak, de az a legdöbbenetesebb, hogy ezek többségének még így sincs semmi köze a történésekhez. Tulajdonképpen MacFarlene ugyanúgy az indokolatlanságával próbálja eladni a humort, mint a Family Guyban, de (bár én ott sem tudok kacagni ezeken a megoldásokon) egy egész estés filmben különösen is kínos, amikor teljesen irreleváns félperces epizódokat kell beszúrni, hogy nevetni is lehessen (habár pont ezt a célt nem érik el). De ez nem jelenti azt, hogy meglenne a Ted 2-ben is ugyanaz a váratlanság, mint az első részben, mert amíg ott különösen dicséretes volt, a rendező mennyire jól ismerte és húzta keresztül nézői számításait, ezúttal szinte kivétel nélkül lehet előre sejteni, mire fog kifutni egy-egy jelenet. De azt hiszem, a becélzott színvonalról mindent elmond, hogy például olyan humorforrások szerepelnek az alkotásban, mint hogy egy eleve teljesen érdektelen telefonbeszélgetés hátterében Ted és John egy sörön verekszik...

Néhányszor szerencsére azért még megcsillan az zseni, ami az előző felvonást naggyá tette, és ez a néhány valóban humoros momentum még az elviselhetőség határán belülre billenti az élményt, de ettől függetlenül a Ted 2 egy zavaros, és jórészt kínosan viccelődő katyvasz lett. Az első részhez színvonalához pedig nagyjából annyi köze van, mintha egy egyből DVD-re szánt darab lenne, amely még megpróbál egy pár dollárt kisajtolni a címből. MacFarlene tavaly megbukott, amikor új vizekre kívánt evezni, de a visszatérés első és egyetlen igazi sikeréhez még katasztrofálisabban sikerült. Innentől kezdve pedig talán mindenki jobban jár, ha nem erodálja tovább egyre halványodó kultstátuszát.

5/10

A Ted 2 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán