A 21 Jump Street leginkább annak köszönhetően lehetett 2012 egyik legjobb vígjátéka, hogy a Teden kívül a mezőny nem kifejezetten volt acélos. Azóta viszont a műfaj sokkal magasabbra tette a lécet (például az Anchorman 2-nek köszönhetően), de ettől függetlenül magabiztosan jelenthetem ki, hogy a 22 Jump Street lesz minden bizonnyal az év komédiája.
Schmidt és Jenko (Jonah Hill, Channing Tatum) sikeres akciójának köszönhetően az egész egység sok elismerést és pénzt kapott, így egyből át is költözhettek a koreaival szemben álló kissé tágasabb vietnami templomba. A páros pedig új, de mégis egész ismerős küldetést kap: egy újfajta drog terjesztőjét kell megtalálniuk, ezúttal egy egyetemre beépülve. De ez most nem lesz olyan egyszerű, mint legutóbb.
Az első rész ismétlése lehetett volna a legnagyobb hiba, amibe ez a film beleeshetett volna, azonban az alkotók jól ismerték fel és kerülték el ezt. Sokszor ugyanazokat az elemeket belengetve húzzák meg azok szöges ellentétét, de még ennél is nagyobb erénye a műnek, hogy elődjével szemben egyszerűen nem görcsöl rá a történetmesélésre. A nyomozás éppen, hogy csak ürügy arra, hogy haladjon valamit a sztori, és amikor már kezdene túl bonyolulttá válni, tálcán kínálják fel a megoldást. Párosunk kiújuló konfliktusa pedig ahelyett, hogy a klisés szenvelgés irányba menne el, egy sallangmentesen megvalósított és többnyire háttérben tartott összetartó eleme a sztorinak.
Pontosan attól lesz ugyanis a produkció fenomenális, hogy minimális történetmesélői szándék telepszik rá, és a végeredmény inkább tűnik egy rakás lazán összefűzött humoros gegnek. Így aztán az egyik pillanatban még egy kissé őrült professzor a humor forrása, a következőben viszont már a a slam poetryt parodizálják. Az összkép pedig egy hihetetlenül kiegyensúlyozott és pörgős humorbombát ad ki, amelyben remekül fér meg a vizuális humor, az ütős egysorosok, de akár a jeleneteken keresztül épített poénok vagy éppen a két főhős jelleméinek visszatérő komikuma. Hill és Tatum pedig ismét kiválóan hozza a párost, ugyanakkor Ice Cube egy-egy jelenetben még náluk is jobb komikus tud lenni. Kínos és erőltetett viccek gyakorlatilag az öniróniát túladagoló stáblistáig nincsenek is, csak maximum olyan poénok, amelyeket egy kicsit kevesebbet röhögünk. A legnagyobb probléma ezzel a művel éppen az, hogy a nevetés hangja egyszerűen elnyomott sok szöveget. (Sajnos feliratos verzió nem lesz, de legalább eggyel több ok újranézni.)
Phil Lord és Chris Miller tulajdonképpen hibátlanul tudta hozni egy egész filmen keresztül azt az élményt, amit a Lego-kalandban is csak időszakosan tudtak elkapni. Ennek a kiegyensúlyozottságnak és a változatosságnak köszöhetően a produkcióba nem is igazán lehet belekötni. Nem lepődnék meg, ha új klasszikus születne.
10/10