Kevés olyan rendező van, aki több műfajban és több médiában sikerrel próbálta volna ki magát. Olyat végképp nehéz találni, aki horror és az akciófilm skatulyájából képes lett volna kitörni, ráadásul pont eközött a két zsáner között vándorolt volna. Neil Marshallnak azonban legkevésbé sem ez a legnagyobb érdeme, hanem hogy közben milyen remek alkotásokkal árasztott el minket.

Talán meglepő, de Neil Marshall nem a skót földeken látta meg a napvilágot (hiszen ez a táj visszatérő eleme műveinek), hanem kissé délebbre, Newcastle-ben. Itt is végezte a filmes iskolát, méghozzá vágóként, és ebben a szakmában kezdett dolgozni is. Első játékfilmes munkája pedig Bharat Nalluri Killing Time című akciómozija volt, amelyet ráadásul egyben ő is írt. Ebből is látható, hogy Marshall ambíciója egyre inkább túlnőtt választott szerepkörén, így előbb-utóbb várható volt, hogy saját produkciókkal fog jelentkezni.

Első rövidfilmjében szintén akciófilmes vénáját mutatta meg, azonban a Combatnek csak hangsávja van tele ágyúdörgéssel és puskaropogással, mert egyébként csak a háború metaforáját alkalmazza egy bárban töltött este folyamán tapasztalható férfi-nő interakciókra. Ugyan ez az ötlet már a mű végére is elfárad, kétségkívül izgalmas koncepciót és megvalósítást láthatunk itt Marshalltól, amely tulajdonképpen méltán alapozta meg későbbi pályafutását.

Amelynek első fontosabb állomása a Démoni harcosok volt, amelyben két klasszikus B-filmes toposzt, az ostromlott helyőrséget és a slashert eresztette össze. Nem egyértelmű, hogy szándékoltan, avagy az erőforrások hiánya miatt hajazott a végeredmény is végül a B-kategóriára, de akármennyi hibája is legyen a műnek, Marshall azt tökéletesen prezentálta benne, hogy igazából bármiből képes magával ragadó akciókat kihozni. Ez talán annak is köszönhető, hogy (nyilván végzettsége okán is) saját maga is vágta a produkciót, ezzel pedig sokkal inkább kézben tudta tartani annak tempóját és ritmusát.

Sokan azt mondják, A barlang tulajdonképpen csak egy remake-je ennek, és bár bizonyos hasonlóságokat tényleg fel lehet fedezni a két darab között, az eltérés egyáltalán nem csak annyi, hogy katonák helyett egy csapatnyi barlangász nő került a középpontba. A rendező ezúttal sokkal jobban igyekezett a karakterekre fókuszálni, és a külső veszélyforrásokat még belső konfliktusokkal is tetézni, miközben a filmje horror létére egy meglehetősen szokatlan kettős szerkezetet kapott. Azonban ebben az alkotásban (az ismét jelentkező technikai gyengeségek ellenére is) gyakorlatilag minden jól sült el, hatalmas közönségsikerré vált, és a mai napig az egyik legjobbnak tartják a zsáneren belül.

Ez az eredmény pedig lehetővé tette a direktor számára, hogy kiszakadjon a horror műfajából, és elkészíthesse szerelemprojektjét, amely a Végítélet képében látott napvilágot. Marshall ebben a produkcióban is a 80-as évek, de inkább posztapokaliptikus tesztoszteronbombák előtt adózik tisztelettel. Azonban műve még egy ennél is több sajátos műfaji keverék: a világvége-horroroktól a Mad Max-szerű akciómozikon át egészen a brutális fantasykig gyakorlatilag minden bűnös élvezet megjelenik benne, ő pedig ezt emeli a négyzetre egy elképesztően őrült, adrenalingőzös rohanás képében. Nagyon jót tett a filmnek, hogy ismét megtartotta magának a vágó pozícióját is, ugyanis A barlang ideges, kapkodó vágásával szemben a Végítélet ritmusa elképesztő tempója ellenére is sokkal értelmesebb.

Komolyabb köntösbe öltöztetve, de alapvetően ugyanezt a stílust emelte át a rendező következő produkciójába, a Centurionba. Amely azonban egyben azt is megmutatta, hogy a naturalisztikus akciók legyenek bár látványosak, egy jellegzetes tónus és színvonalas történetmesélés nélkül nem lesznek olyan egyediek, hogy elvigyék a hátukon a filmet. Az akkor még szinte ismeretlen Michael Fassbender nevével fémjelzett film ugyan alig emelkedett ki a középszerből, a legnagyobb ballépése viszont egyértelműen az volt, hogy az akkor éppen dömpingszerűen ugyanezt a sztorit feldolgozó (A sas, Az utolsó légió) darabok tömegéből sem tudott kitűnni.

Az viszont már feltűnt másoknak is, hogy ha Neil Marshall nem is fog nagyszerű történeteket a vászonra álmodni, egy dologban utolérhetetlen: hogy hogyan jelenítsen meg egymást kaszaboló feleket a vásznon. A Trónok harca alkotói éppen ezért nem vállaltak sok kockázatot, amikor a sorozat első valódi csatajelenetét ábrázoló Blackwater epizód rendezői székébe őt ültették, és bár a szűkös költségvetés sok helyen megkötötte a kezét, Marshall munkájában senki nem csalódott. Így egyenesen törvényszerű volt, hogy amikor a negyedik évad hasonlóan nagyszabású összecsapását kellett valakinek levezényelnie, a készítők választása ismét a brit direktorra esett. Ő pedig igyekezett korábbi munkáját is felülmúlni, többek között például ezzel a bámulatos snittel. Ez pedig egyben azt is jelentette, hogy Marshall legyökerezett a sorozatok világában, a szintén az ő stílusát képviselő Black Sailsben kapott még két epizódot, illetve a Constantine-ban is ugyanennyit - bár ez utóbbit talán jobb lett volna, ha kihagyja az életéből.

De sajnos ez egyben azt is jelentette, hogy filmes körökben mindenki elfelejtette a rendező nevét. Két legutóbbi alkotásának bukása sem hatott érthető módon ösztönzőleg a producerekre, A barlanggal szerzett ázsióját pedig már valószínűleg eljátszotta náluk. Egy ideig a végül Jordi Vogst-Robertsnél kikötő Skull Island környékén rebesgették a nevét, valamint hivatalosan ő  a rendezője a norvég Troll Hunter remakejének és a The Last Voyage of Demeter c. Drakula-újrafeldolgozásnak is, de egy horror-szkeccsfilm rövid szekcióján és a Britannia című kosztümös sorozaton kívül sajnos jelenleg nincs említésre méltó projektje. Pedig ötletei vannak: egy olajfúró tornyon játszódó zombifilm, egy középkori heist movie vagy a Sacrilege című horror, amelyet saját maga úgy jellemzett, hogy "a Nincs bocsánat Lovecraft stílusában". Szóval úgy látszik, Marshall fantáziája kiapadhatatlan, és egy cseppet sem lett kevésbé elvetemült az évek során, úgyhogy én őszintén remélem, hogy nem csak Trónok harca-epizódok rendezésével élheti ki magát a jövőben. Nem mintha azzal olyan rosszul járnánk...