Nem tudom eldönteni, hogy mostanában divat lett-e időhurkos filmeket készíteni, vagy csak én túrok elő akaratlanul is állandóan ilyen darabokat az internet mélyéről, mindenesetre 10 nappal a Time Lapse után itt van egy nagyon is hasonló témájú kis költségvetésű sci-fi Ausztráliából. Abból az Ausztráliából, amely tavaly jó pár lenyűgöző alkotással örvendeztetett meg minket, de most a The Infinite Man nem ezek sorát gyarapítja.

Dean és Lana (Josh McConville, Hannah Marshall) az évfordulójukat érkeznek ünnepelni egy motelbe, amely időközben azonban már bezárt. A mindent mániákusan előre eltervező férfit azonban ez sem zavarja, és igyekszik továbbra is megvalósítani a tökéletes hétvégét. Ebbe rondít bele Lana exe, Terry (Alex Dimitriades) a feltűnésével, olyannyira, hogy Dean egy féltékenységi roham keretében kidobja a barátnőjét. Azonban hamar rájön, hogy ez egy hatalmas hiba volt, így a következő egy évet azzal tölti, hogy egy időgépet építsen, amivel visszájára fordíthatja a dolgokat. De természetesen minden éppen ellenkezőleg alakul.

Hugh Sullivan munkája az időhurkok és a predesztináció-paradoxon kérdésével foglalkozik, és le sem tagadhatná az olyan meghatározó alkotások hatását, mint a Találmány és az Időbűnök. Csak ő éppenséggel nem egy sötét krimi-thrillerként képzelte el a művét, hanem az Időről időre mintájára egy romantikus kapcsolat keretei közé emelte be ezeket a paneleket. Azonban ezzel még nem tudja elfedni azt, hogy tulajdonképpen egyenesen sablonokká érlelte a hasonló alkotások megoldásait (vagy lehet, hogy már én láttam túl sok ilyen filmet...), így aztán hiába bombáz minket a forgatókönyv újabb és újabb csavarokkal, gyakorlatilag a legutolsót leszámítva az összes messziről látható. Egy 20-25 perces szakasz található a produkcióban, amikor az végre képes megtalálni a saját hangját és egy eredeti irányba elmenni, de érdekes módon ez egyáltalán nem a sci-fi vonalhoz kapcsolódik, hanem annak köszönhető, hogy a film a párkapcsolatok parabolájaként kísérli meg újraértelmezni magát.

És ez remekül sikerült is volna, ha ez a vonulat az egész művön átívelő koncepcióként kitart, azonban az alkotás többi részére az a jellemző, hogy alapvetően egyáltalán nem akarja komolyan venni magát. Szándékosan karikírozott szereplőkkel és bárgyú humorral próbálja színezni az időutazós kliséket, ezek viszont néhány ritka esetet leszámítva komikum helyett csak kínos pillanatokat szülnek. Sullivan inkább ki akarja nevettetni karaktereit, ahelyett, hogy megszerettetné őket velünk, így viszont beleélés helyett kellemetlen feszengés marad csak az élményből. Amelyet a borzasztóan ingerszegény és egysíkú környezet is rombolt, hiába tudom, hogy low budget, ugyanazt az egyetlen koszlott motelt nézni másfél órán keresztül egyszerűen az agyamra ment.

Mindenesetre ez alatt az idő alatt legalább adódott egy olyan rövid rész, ahol a rendező meg tudta csillogtatni ambícióit, és egy kicsit elhitette velem, hogy valami igazán eredetit is ki tudott volna hozni ebből a műből. A maradékra viszont sajnos ezt a legkevésbé sem mondhatom, az ugyanis nem több Shane Carruth fordulatainak és egy rakás bárgyú viccnek a keverékénél.

6/10