Sok mindenért lehet szeretni a kis költségvetésű sci-fiket, én például most egy újabb szemponttal gyarapodtam: azért, mert csak a legjobbak jutnak el közülük hozzánk. Marketinggépezet és dollármilliók nélkül ugyanis valóban csak a legjobbak kapják meg azt a kritikai visszhangot, amely világhírűvé teszi őket. A Time Lapse viszont pont egyike azoknak, amelyek nem érdemelnek nagyobb ovációt: habár látni benne egy-két tetszetős megoldást, összességében nem tud semmi érdemlegessel szolgálni nézőjének.
Finn, Jasper és Callie (Matt O'Leary, George Finn, Danielle Panabaker) egy lakópark karbantartói és egyben annak egyik lakásán osztoznak. Éppen ezért nekik kell utánajárni, miért nem ad magáról életjelet a velük szemben élő úriember, az ajtón belépve viszont egy furcsa szerkezetet találnak: egy hatalmas polaroid fényképezőgépet, amely az ő nappalijukra néz, és naponta egyszer egy képet készít. De nem akármilyen képet, hanem a 24 órával későbbi állapotokat mutatja meg. Ez pedig az ihlethiányban szenvedő festő Finn és a szerencsejáték-mániás Jasper számára lehetőségek tárházát nyitja meg, és lelkesen próbálják létrehozni a fényképeken ábrázolt szituációkat. Azonban amikor egyre bizarrabb fotók érkeznek, adódik a kérdés, hogy el lehet-e térni a gép jóslataitól, illetve ez egyáltalán megéri-e nekik.
Ha az utóbbi hónapok hasonló alkotásaira szeretnék utalni, Time Lapse leginkább az Időhurok és a Coherence keverékeként képzelhető el. Előbbire emlékeztetnek ugyanis az időutazós paradoxonjai, míg utóbbira a visszafogott, low-budget megoldásai, a fordulatai pedig mindkettőt megidézik. Ugyanis jó időutazós filmként (bár talán túlzás ez a besorolás, ugyanis tényleges időutazás itt nem történik) ez a mű is igyekszik minél több csavart belezsúfolni a cselekményébe, ezek pedig kifejezetten okos megoldások, amelyek megfelelő időközönként visznek új életet a sztoriba. Az "okos" szó azonban a film többi részére nem használható.
Az egyik problémám a tudományos-fantasztikus vonallal van: míg a Coherence-ben hirtelen mindenki kvantumfizikai szakértő lett, itt éppen az ellenkező végletet láthatjuk. Egy igen erőltetett megoldással az írók ugyanis elérik, hogy a szereplők egy percig se gondolkodjanak el a felvetődő paradoxonokon, lehetőségeken, nem is akarják próbára tenni a gépet, megérteni működését. Tudomásul veszik, hogy ez a dolog van, és alkalmazkodni kell hozzá. Így a koncepció ilyen irányú lehetőségei parlagon maradnak, de ennél komolyabb gond, hogy ennek nyomán a forgatókönyv további erőltetett megoldásokhoz nyúl. A történet fő szálát például az adja, hogy az egyik szereplő elköveti azt, amit egy ilyen eszközzel a kezében egyik értelmes ember sem tenne meg, azaz nagy összegben fogad és rommá nyeri magát. A többi konfliktust is hasonlóan blőd módon próbálják eszkalálni, ami azt eredményezni, hogy végső soron a mű karakterfejlődéseinek nincs íve, hanem inkább lóugrásban haladnak előre az alkotók által előre elrendelt (ó, az irónia...) irány felé.
Így hiába az alacsony költségvetés és az ehhez kapcsolódó megoldások, a Time Lapse nem tudja levetkőzni magáról a mesterségesség érzését és egy olyan emberközeli hatást kelteni, mint a stílus többi darabja. Az újabb csavaros sci-fi tehát nem jelent újabb figyelemre méltó alkotást, és bár lehet, hogy egy-két fordulat le fog nyűgözni, aki látott már hasonló filmet, annak számára semmi említésre méltót nem tartogat.
6/10
