Olyan szinten kaptam sokkot ettől a filmtől, hogy a bemutatója óta (ami ugye nem tegnap volt) csak most tudtam rávenni magam arra, hogy újranézzem. Mai eszemmel persze tudom, hogy azért borultam ki anno annyira, mert brutálisan összetörte az én romantikus Vadnyugat képemet, de hát egy akkoriban egészen pontosan 14 éves kislány még nem tudta feldolgozni, hogy Winnetou világa nagyon távol van a valóságtól. Hiába olvastam rengeteg könyvet az igazi Vadnyugatról, mégsem akartam a saját szememmel látni az indiánok valódi életét, és azt, hogyan tűnik el a történelem színpadáról egy korszak, a határvidéken élő amerikai őslakosok klasszikus értelemben vett szabad életformája. Felnőtt szemmel nézve az alkotást, azt kell mondanom, hogy Kevin Costner méltó emléket állított egy, mára már letűnt időszaknak, szép és tartalmas film született!
Amerika, 1860-as évek. Dunbar őrnagy (Kevin Costner) a halált keresve egy csata hőse lesz, melynek következében lehetősége nyílik arra, hogy ő döntse el, hová kéri az áthelyezését. Mivel csendre és nyugalomra vágyik, hogy zaklatott lelkének viharait le tudja csillapítani, ezért a határvidéken ver tanyát, ahol rajta kívül csak az indiánok élnek. Lassan, de biztosan közel kerül hozzájuk, de az idillnek egyszer vége lesz, mert megjelenik a hadsereg, és az őrnagynak választania kell, hová is tartozik igazán...
Kevin Costner karrierjét annyira tönkretette a Waterworld-Vízivilág bukása, hogy máig nem sikerült újra az A-lista közelébe kerülnie, pedig a Farkasokkal táncoló elképesztő sikere után a 90-es évek eleje róla szólt, de a közönség és a showbuisness kegyetlen, lassan már évtizedek óta tart az egykori sztár vergődése, őszintén remélem, hogy lesz még idő, amikor újra megtalálja az utat a nézők szívéhez. A tehetséggel alapvetően nincs gond, hiszen ez a film a bizonyíték arra, hogy igenis meg tudja tölteni a filmvásznat a színész, aki rendezőnek sem volt utolsó, hiszen kiválóan összerakta ezt azt alkotást, kár, hogy két másik próbálkozása ezen a területen (A jövő hírnöke, Fegyvertársak) nem sikerült olyan jól. Talán többet kellett volna próbálkoznia..
Egyáltalán nem unalmas a film, annak ellenére, hogy igen lassan hömpölyögnek az események, de éppen a szemlélődés a lényeg: egy utolsó pillantást vethetünk egy életformára, a határvidéken élő indiánok mindennapi életére, amelyről mindenki tudja, hogy hamarosan az enyészeté lesz, ezért hiába az idilli képek, az elmúlás hatja át a gyönyörűen fényképezett jeleneteket. Nagyon jó dramaturgiai fogás, hogy narrációval indul a történet, aztán ahogyan egyre közelebb kerül az indiánokhoz az őrnagy, annál inkább elmaradnak a kívülálló megjegyzések, már nem idegen neki a világ, amelybe belecsöppent, sőt egyre jobban magának vallja azt. Olyannyira a család része lesz, hogy a főnök távollétében ő védi meg a vérszomjas ellenséges indiánoktól az "övéit", és innen már nincs visszaút, a régi élete egyre távolabb kerül tőle, amikor pedig elveszi a törzs egyik tagját, az egyébként fehér Álló Öklöt, úgy érzi, hazaérkezett. De persze a világ nem lehet ennyire szép, pont ekkor ér oda hadsereg, hogy porba sújtson mindent, ami kedves neki. Hát csoda, ha nem hagyja ezt annyiban? (SPOILER mondjuk én is folyóba fojtanám azt, aki megöli a kutyámat, vagyis nem kicsit hatásvadász ez a jelenet, de attól még működik! SPOILER vége).
Különlegesen szépek a képek, amelyek a háborítatlan tájat, a mindennapi életet mutatják be (a bölényvadászat nálam mindent visz!), de szerencsére sikerült elkerülni a giccses és szirupos jeleneteket. A méla nyugalom akkor változik meg, amikor a sziúkkal ellenséges indiánok betörnek a táborba, egyre idegesebb lesz a hangulat, a hadsereg megérkezése pedig végképp pontot tesz a békés napokra. A zene nagyon jól festi alá a történetet (a 7 Oscar-ból megérdemelten jutott egy John Barry-nek is), a forgatókönyv is jól sikerült, a nézőt nagyon hamar rabul ejti a történet, kár, hogy a vége egy kicsit szirupos lett. A karakterek erősek, az egyetlen kivétel Álló Ököl, akinek az alakja kicsit erőltetett lett, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Szép, okos film, ami leszámol a Vadnyugat álromantikájával, és felhívja a figyelmet az indiánok sorsára, nem ítélkezik, csupán mesél.
Kevin Costner talán élete legjobb alakítását nyújtja a filmben, szívét-lelkét beleadta a szerepbe, mégis rendezői mivoltában vihette haza az Oscar-díjkiosztóról a szobrocskát, az Akadémia ezúttal nem fogott mellé, valóban nagyon jó film született, amely úgy volt romantikus, hogy nyoma sem volt benne a westernfilmek kliséinek. A dráma erejét nem csökkentették a festői képsorok, amelynek segítségével valós képet kaphattunk az indiánok életéről, minden szépítés nélkül. Graham Greene-t sajnos csak jelölték, neki nem jutott az Oscar-esőből, pedig kiváló alakítást nyújtott a filmben, akárcsak Wes Studi, aki Az utolsó mohikánból lehet ismerős. Mary McDonnell bájosan volt felejthető, de minden szereplő hozzájárult a film sikeréhez.
Látványos, szívhez szóló, jól összerakott film, amelyben Kevin Costner méltó emléket állított az amerikai határvidéknek és az őslakos indiánoknak.
8/10
