Emlékszel még azokra a kamaszkori éjszakákra, amikor zseblámpával olvastad a paplan alatt a Winnetou-könyvet, és attól rettegtél, hogy lebuksz anyád előtt? Emlékszel arra a hajpántra, amit a zsebpénzedből vettél, és amikor senki sem látta, azonnal felpróbáltad a tükör előtt? Emlékszel, mit szóltak a szüleid, amikor kijelentetted, hogy neked bizony indián frizura kell? Emlékszel a tetanusz injekcióra, amit azért kaptál, mert indiánosdit játszottál a barátokkal, és a hadiösvényen beleléptél a rozsdás szögbe? Emlékszel apád arcára, amikor meglátott a kórházban, miután összetörted magad lovaglás közben, mert neked zéró lovastudás nélkül - feltétlenül ki kellett próbálnod a Winnetou - féle vágtát (naná, hogy nyereg nélkül?). Ha igen, akkor üdvözöllek a klubban!
A Karl May elméjében született vadnyugati romantika örök, nem tud kimenni a divatból. A mai napig a tévék matiné műsorainak állandó darabjai a könyvből a 60-as években készült filmek, melyeket rongyosra nézett mindenki (én speciel tegnap éjjel kettőkor bukkantam rá az egyikre, és naná, hogy gyermeki örömmel néztem végig ezredszerre is). Mi volt a titkuk? Egyszerű: a naivitásuk és az egyszerűségük.
Először is szeretnék tisztázni egy közkeletű félreértést: NEM Gojko Mitic játszotta a nyugat-német filmekben Winnetout (mellékszereplőként valóban feltűnt több darabjában is, ez tény), hanem egy francia színész Pierre Brice, ráadásul meglepően jól. Hogyan került egy, a hadseregtől nemrégiben leszerelt fiatal francia színész egy német filmbe? Nos, teljesen véletlenül. Már nagyon előrehaladott állapotban voltak az Ezüst - tó kincse c. film előkészületei, Old Shatterhand szerepére leszerződtették Lex Barkert (aki annyit tett hozzá a filmművészethez, hogy játszott néhány Tarzan filmben, és néhány évig Lana Turner férje lehetett, majd mivel Hollywoodban már nem termett neki elég babér, áttette a székhelyét Európába, és a Karl May regények főhőse lett), azonban egyre inkább aggasztott mindenkit az a hangyányi probléma, hogy Winnetou szerepére még nem találtak megfelelő színészt. Éppen akkoriban zajlott a berlini filmfesztivál, és az egyik producer egy állófogadáson megpillantott egy fiatal színészt, és hálát adott Manitunak, mert végre megtalálta, akit keresett.
Az Ezüst - tó kincse 1962-ben a kor egyik legköltségesebb filmje volt, nagy rizikót vállaltak vele a készítők, de bejött, hatalmas siker lett belőle. És mivel a producerek már akkor is úgy gondolkodtak, mint most, kábé egy évtizeden keresztül érkeztek a folytatások, amelyek soha nem érték el az első film színvonalát (ahogyan az lenni szokott).
A filmeket az egykori Jugoszláviában forgatták, én például csak azért fogok elmenni egyszer a Plitivicei tavakhoz, hogy élőben lássam a helyszíneket. A díszletek nagyon fapadosak voltak, az "effektek" mai szemmel nézve enyhén szólva nevetségesek, a szöveg értékelhetetlen, a forgatókönyvek egy kaptafára készültek, mégis, az első néhány film (Winnetou 1,2,3) olyan szívet melengető, hogy a mai napig hat. A lovasvágták gyermekkorunk klasszikusai, az indiánok haja (parókája) lobogott a szélben, Winnetou és Old Shatterhand mindig ott volt, ahol segíteni kellett. Az ezüstpuska és a Henry karabély is megszólalt, ha a helyzet úgy kívánta. És persze a "hatalmas" csaták után a csatabárdok elásásra, a békepipák elszívásra kerültek. És természetesen a két vértestvér mindig premier plánban vágtatott a prérin (az meg kit érdekelt, hogy Winnetounak egyébként apacs főnökként otthon kellett volna vigyáznia a népére, Shatterhandnek pedig vasutat kellett volna építenie mérnökként). Az én személyes kedvencem a mai napig az Ezüst - tó kincse, nem tudom elégszer megnézni, a Winnetou harmadik részét viszont csak a legritkább esetben vagyok hajlandó előkeresni, ugyanis mindig szétbőgöm magam azon a jeleneten, amikor kedvenc apacs főnökünk egy hihetetlenül bárgyú szöveg kíséretében elindul az örök vadászmezőkre.
Az első néhány évben még sikeresek voltak a filmek, azonban az évtized vége felé kezdett elfogyni a szufla, egyre csökkent a színvonal, végül 1968-ban leforgatták az utolsó részt is, ezzel a széria véget ért. Pierre Brice soha nem tudott megszabadulni Winnetou alakjától, bár több tévésorozatban is játszott, mégsem fogadta el a közönség más szerepben. Egészen nyugdíjas koráig volt kénytelen játszani az apacs főnököt különböző eseményeken, végül a sors fintoraként éppen Gojko Mitic vette át tőle a stafétabotot, amikor már nem volt elég illúziókeltő. Lex Barker viszonylag fiatalon halt meg, még akkor, amikor a csúcson volt Európában, tehát őt megkímélte a sors attól, hogy önmaga paródiájává váljon.
A filmek azonban meglepő módon nem felejtődtek el, olyannyira a szívébe zárta a közönség, hogy mindenki megmutatta a gyermekeinek, és ezzel a legenda fennmaradt. Még egyszer az érdeklődés középpontjába kerültek a vadnyugati romantikus kalandok: 2001-ben készült el a Manitu bocskora című vígjáték, amely fergetegesen parodizálja a Winnetou filmeket, muszáj volt újra nézni mindet, hogy értsük a poénokat. Mindenki jól szórakozott, kivéve Pierre Brice-t aki érthető módon látványosan megsértődött azon, ahogy ábrázolták a filmben ikonikus szerepét.
Bár a filmek rendkívül bárgyúak, és mai szemmel nézve Z - kategóriásak, mégis érdemes megnézni őket újra és újra, hiszen visszahozzák a gyermekéveket, kedvenc vadnyugati hőseink egy olyan álomvilágba vágtatnak velünk, amely soha nem létezett, mégis a ami napig elhisszük arra néhány órára, amíg a film tart, hogy a jó mindig győz és a világ végső soron szép. Kell ennél több?
Uff, én beszéltem (vagyis írtam, bocs)!
