"However, it was not yet written at the time, and Nolan determined that rather than writing it as an assignment, it would be more suitable to his working style if he wrote it as a spec script and then presented it to the studio whenever it was completed. So he went off to write it, thinking it would take "a couple of months", but it ultimately took nearly eight years."

Tolmácsot kérőknek röviden és tömören: jó munkához idő kell. Ez lehetne a kulcsmondata ennek az írásnak, amely a tavalyi Blomkamp szakmai nekrológ szellemében vetné össze az Eredetet és a Csillagok között-et. Azaz a filmet, amelyről a fenti idézet is szól, és amely 8 év fáradhatatlan munkájával állt össze, valamint az alkotást, amely gyakorlatilag úgy jött létre, hogy Christopher Nolan barbár módon szétverte testvére forgatókönyvét. (De ne szaladjunk előre.) Ezúttal viszont nem találó párhuzamokról lesz szó, hiszen a két mű rengeteg elemben tér el, sőt, szöges ellentétei egymásnak sok szempontból. Viszont pont ezért lesz ez remek szemléltetése annak, hogy mit rontott el Nolan - vagyis inkább mit volt lusta kidolgozni.

(Az írás mindkét filmre nézve spoileres.)

Célok

Egy alapvető forgatókönyvírói szabály, hogy az első felvonás végén egy világos célt kell adni a főszereplő(k)nek, amely aztán egységes mederbe önti a cselekmény további menetét. Optimális esetben ez egy mondatban megfogalmazható ("Ültess egy gondolatot Robert Fischer fejébe!"), azonban az Interstellarban totális káosz uralkodik ilyen szempontból. Az idő előrehaladtával folyamatosan változik ez a cél, ezt a megfoghatatlanságot azonban alapvetően az A és B terv pluralitása teremti meg, már a kezdetektől. Márpedig ha van B megoldás, akkor az A tervnek annál kevesebb tétje van, és amikor sokadszorra buknak el úgy szereplőink, hogy még mindig van remény, az nem, hogy növeli a feszültséget, hanem csökkenti. 

Tétek

A szemfülesebbek persze mondhatják, hogy az alapvető cél itt is csak annyi, hogy "Mentsük meg az emberiséget!", és nincs is ezzel probléma. De sajnos van, nagyon is sok: mint már fentebb pedzegettem, a tétek elengedhetetlenek a néző bevonásához, viszont azt csak egy amatőr forgatókönyvíró gondolhatja, hogy minél nagyobb a tét, ez annál jobban fog működni. Sokkal hatásosabb egy apró, de a karakter számára annál fontosabb dolog: mint például hazajutni a gyerekeihez. Ez közös Dom Cobb-ban és Cooperben, azonban míg előbbinek a helyzet megoldása a kulcs ehhez, addig utóbbi önszántából szakad el tőlük, hogy egy nehezen megfogható célért küzdjön. De nézzünk bele egy kicsit mélyebben: ha Cobb megbukik az akcióval, nem elég, hogy nem kapja vissza a gyerekeit, de még börtönbe is zárják. Ha Cooper megbukik, akkor.... nagyon szomorú lesz, és éli tovább az életét egy távoli bolygón / meghal egy fekete lyukban és már úgyis mindegy neki. Avagy ezért érdekel jobban a szerelméért aggódó Batman, mint a Metropolist megmentő Superman. Csak úgy néz ki, Nolan sokat felejtett 2008 óta. (És akkor még bele sem mentem abba, hogy az idősek visszaemlékezései már az első másodpercekben elspoilerezik a küldetés sikerét.)

Időkorlát

Persze a tétek nem működnek megfelelő időkorlát nélkül: egy produkció feszültsége nagyban táplálkozik abból, hogy hősünknek csak limitált ideje van elérnie a célját. A projekció miatt Cobbnak és csapatának 1 hét helyett egy óra fog a rendelkezésére állni, majd amikor az első lökésről lemaradnak, újabb, még feszültebb rohanás következik. A "Mentsük meg a világot!" időkorlátja azonban pont annyira homályos, mint maga a cél. Ugyan hatalmas erejű jelenet, amikor egy laza kiruccanásról visszatérve Cooperék szembesülnek a közben eltelt 23 évvel, valójában pont ez húzza ki a talajt az alól, hogy innentől kezdve bármi is sürgős legyen nekik. Egészen jelenetszintre kell lemennem, hogy egy olyan pontot találjak, ahol ezt Nolan jól tudja használni: amikor a sérült űrállomásra kell dokkolni, mielőtt az belépne az atmoszférába.

Misztikum és rejtélyek

Ennyi hiányzó pillér után már nehezen állna meg a lábán bármilyen történet is, azonban ha a tétek, célok és az időkorlát nem is szögezi oda a nézőt, odaszögezhetik még a rejtélyek (copyright Damon Lindelof). Az Inception (hála a másik háromnak) nem fektet nagy hangsúlyt erre, ugyanakkor a főszereplő múltja Mallal, illetve a nyitójelenet értelme kellően sok kérdést vet fel így is a mű során. Ráadásul miközben Fischer projekciói üldözik kis csapatunkat, a legkevésbé sem azon fogunk agyalni, hogy vajon mikor hajtott végre már incepciót Cobb. A Csillagok között esetében tehát nem is feltétlenül az a gond, hogy tudatosan nem kreál mystery boxokat, viszont így a néhány nagyobb fordulat (szellem a szobában, Dr. Mann) felvezetése borzasztóan átlátszóvá válik.  Azaz, hogy tulajdonképpen nincs a forgatókönyvben elég "anyag" ahhoz, hogy a nagy csavarok alapozása eltűnjön a sűrűben.

Linearitás és párhuzamosság

Ugyanis Nolan mindig is arról volt híres, hogy filmjeiben szinte a józan ész határáig képes fokozni a tempót és a feszültséget egyszerűen csak azzal, hogy megfelelő pontokon 3-4 szálat vág össze. Ennek iskolapéldája, ahogy az Inception fináléját a 3 álomszintből egymás mellé emelt akciójelenetek dominálják, de hála a sok karakternek, gyakorlatilag mindvégig van valamilyen párhuzamosság a forgatókönyvben. Ezzel szemben az Interstellar a játékidő kétharmadáig egyenes vonalon mozog, és akkor is csak a bevezetetlen (és éppen ezért elég gyengécske) földi történések hoznak bele valami dinamikát. Megint csak le kell szögeznem, hogy ez rengeteg filmben nem probléma, de azokban jellemzően az előző 4 pontnál nincs is gond.

Világos szabályrendszer

A bevezetetlenség kapcsán muszáj elismernem, hogy az Inception is bővelkedik ad hoc megoldásokban, hiszen az álom kezdetén gyakorlatilag teljesen újratervezik a küldetést, miközben mi is rengeteg új információt kapunk hirtelenjében. Nem véletlenül hánytorgattam fel, hogy a fél szövegkönyv gyakorlatilag a rendszer magyarázatából áll, azonban egy dolgot biztosan nem lehet film világának szemére vetni: hogy ne lenne elképesztően koherens és átlátható. A Csillagok között-tel sem az a baj, hogy a szeretettel lemorzézott képlet sokkal nagyobb hülyeség lenne, mint egy álomban ragadni 50 évig, csak mert meghaltunk (ettől függetlenül tényleg sokkal nagyobb marhaság), hanem az, hogy ide a tudományos igénnyel megalkotott féregjáratoktól és társaitól jutottunk el. De azt is érdemes megfigyelni, hogy amíg az Eredet kapcsán nincs megmagyarázhatatlan dolog, Lisztes kollégával 3-4 ponton egyszerűen képtelenek voltunk eldönteni, mi történt az Interstellarban. Mindenesetre a lényeg itt is az, hogy százszor könnyebben hisszük el A galaxis őrzőinek, hogy szkafander nélkül lehet rohangálni az űrben, mint a Gravitációnak.

Karakterek

Első látásra ebbe nehéz lenne belekötni: mindkét produkció az egy fontos főhős és rengeteg jelentéktelen mellékkarakter filmje. De pontosan azért kritikus az ember, hogy abban is belekössön, amibe nem lehet: az Eredetben ezeknek a szereplőknek funkciójuk van, akár a tervet nézzük, akár a főszereplő saját belső vívódását. Azonban a comic relief karakternek berakott robotok, az ágyútöltelék szerepét betöltő két másik férfi űrhajós (kiderült egyáltalán, mi volt a foglalkozásuk?) és a valódi partner helyett műkonfliktusok gyártására használt női főszereplő meglehetősen céltalanul lebegnek az Interstellar koncepciójában. Ráadásul az Inception színészgárdájából bármelyik két ember között komolyabb kémia volt, mint a Csillagok között sztárjai esetében bármikor.

Szerkezet

Azonban a kör a "funkciójuk volt" kifejezéssel zárul be. Az Eredet forgatókönyvében minden momentumnak szerepe volt, az egyes szálak tökéletesen kiszámított íven értek be végül, nehéz lenne akár csak egy olyan elemet is mondani, amely nem lett volna kellően megalapozott és következetesen végigvitt.  Ezzel szemben a Csillagok között semmiből indított szálak (könyörögve kérem, valaki mondja már meg, miből jött rá Cooper, hogy Brandnek az egyik tudós a szeretője!), légből kapott fordulatok és deus ex machinák tömkelegét tolja a képünkbe. De aki nekem nem hisz, olvassa el Jonathan Nolan eredeti forgatókönyvét: abban minden mondatnak tökéletes értelme van, és a kész filmben egy-az-egyben azok a dolgok hibádzanak, amelyeket a testvére írt át benne.

Igényesség

Igazán pedig nem is az Inception, hanem ez a szkript visz el a konklúzióhoz: Nolan egyszerűen hanyag és lusta volt. Fogott egy egészen jó sztorit, kihúzta, ami nem tetszett neki, a lyukakat pedig betömte azzal, ami éppen az eszébe jutott. Az Interstellar nem koncepcionális szinten volt halálra ítélve, hanem egyszerűen csak dolgozni kellett volna rajta. Ez pedig egy olyan igényes alkotóval szemben, mint Christopher Nolan, aligha lett volna túl nagy elvárás.