Egy dolog soha nem változott és valószínűleg soha nem is fog változni a filmtörténelem során: a stúdiók mindig is szerettek hatalmas pénzeket kidobni körültekintő tervezés nélkül kétes sikerű produkciókra. Az utóbbi években például a Disney volt ennek nagymestere a John Carter és a Lone Ranger révén, de aztán villámgyorsan belátták, hogy mindenki jobban jár, ha a Marvelt futtatják inkább. Most viszont ennek a jelenségnek a legjobban elhíresült példájáról, a Waterworldről kell beszélnünk.
Több száz évvel a sarki jégsapkák elolvadása után az egész Földet víz borítja. A szárazföld csak egy legenda, miközben az emberek közösségekben vagy egyedül próbálnak túlélni, éhezve és szomjazva, és a motoros vízjárművekkel, valamint lőfegyverekkel rendelkező bandáktól rettegve. Névtelen főhősünk (Kevin Costner) magányosan rója a végtelen óceánt, egészen addig, amíg egy véletlen folytán védelmébe nem vesz egy különös kislányt, hátán egy furcsa tetoválással. Amely mindenki szerint a szárazföld helyét jelzik.
Koncepció szintjén egészen izgalmas filmről beszélhetünk, ez alatt pedig nem az azóta kvázi napi szintre emelődött globális felmelegedés alapötletét értem, hanem az ehhez kapcsolódóan felépített világot. Már az első pillanattól kezdve remekül elevenedik meg előttünk, hogy mennyit számít egy jó vitorlás, vagy éppen, hogy a termőföld egy ilyen helyzetben még az édesvíznél is többet érhet. Sajnos azonban ez az aprólékosság megragad a díszletek, kellékek és az ezekből fakadó sztorielemek terén, és nem emelődik át a karakterek vagy a cselekmény fő vázának szintjére.
Ennek megvan a maga magyarázata, ugyanis Peter Radner eredetileg gyerekfilmként képzelte el az alkotást, ehhez mérhetően eltúlzott fordulatokkal, szereplőkkel és bárgyúsággal. Ezután került a képbe David Twohy, aki ugyan átírta az egészet egy vízi Mad Max-szé, de a forgatókönyv gyerekességének éléből nagyon keveset tudott elvenni. Viszont még ez sem kifogás arra, hogy a fordulatok szánalmasan kiszámíthatók, a párbeszédek pedig fájdalmasan buták. (Pedig elvileg az utolsó pillanatban még Joss Whedon is beugrott átírni őket, igaz, itt minden bizonnyal az "utolsó pillanat"-on van a hangsúly.) Egész egyszerűen két akciójelenet között a Waterworld nézhetetlen, és sajnos hiába van ilyenekből sok, azért annyira nem dominálnak, hogy könnyű legyen átvészelni ezeket a hullámvölgyeket.
Arról nem is beszélve, hogy ezek az akciók is hagynak kívánnivalót maguk után. Hiába látszik meg rajtuk pozitívan, hogy az alkotók semmilyen erőforrást nem kíméltek, ha látványos kaszkadőrmutatványokat kellett kitalálni, azonban a 70-es, 80-as éveket idézően ügyetlen vágás sokszor hiábavalóvá teszi ezt az igyekezetet. A koreográfiát sem sikerült mindig úgy alakítani, hogy egy igazán működőképes élményt kapjunk, és jó pár ötlet itt is inkább egy rajzfilmbe illene, mintsem egy magát minimálisan is komolyan vevő alkotásba.
Az ezek után már szinte fel sem tűnik, hogy végeredmény gyakorlatilag Kevin Costner öntömjénezése lett mellékesen. Kevin Reynolds rendező nem véletlenül hagyta ott idő előtt a produkciót, főszereplője irányításmániájára panaszkodva, és a Costnert hosszan pásztázó beállítások sorát látva ezt meg tudom érteni. (A színész egyébként két éve múlva egy hasonlóan bárgyú posztapokaliptikus filmben, a The Postmanben végre kiélhette itt háttérbe szorított rendezői ambícióit.)
Őszintén szólva egyetlen okból érdemes megnézni a Waterworld-öt: elrettentő példaként, hogy a filmiparban mekkora összegeket tudtak elszórni mennyire értelmetlenül. És ehhez még a forgatást övező problémákkal sem kell képben lennünk, mert már önmagában az is sokkoló, hogy egy ennyire bugyuta filmtervre adtak ki egy akkor rekordnak számító összeget. Mindenesetre, ha mással nem is, egy stílusos világgal és néhány korrekt akciójelenettel gazdagodott a filmtörténelem.
4,5/10