A Blair Witchtől Linklaterig - így alakította a realizmus a filmeket
2014. szeptember 26. írta: danialves

A Blair Witchtől Linklaterig - így alakította a realizmus a filmeket

A filmek a közvélekedés szerint mindig is arra szolgáltak, hogy elvarázsolják a nézőt és kiszakítsák egy kicsit a valóságból, valahogy úgy, ahogyan ezt Nolan is megfogalmazza kvázi-ars poeticájában A tökéletes trükk végén. Neki ez abszolút működik is, de az elmúlt évek trendje egy éppen ellentétes folyamatról árulkodik: a realizmus megjelenéséről és sikeréről az alkotásokban.realizmus.jpg

Talán az első ilyen jellegű próbálkozás a found footage horrorok voltak, amelyek a rémisztgetést kívánták új szintre emelni azzal, hogy a kamerát a szereplők nézőpontjaként használták. Persze sokszor a konkrét esetekben ez csak néhány kreatív ijesztgetés vagy az alacsony büdzsé áthidalását jelentette, de visszatekintve, ettől függetlenül mindegyikük vétett egy fundamentális hibát. Legyen szó paranormális jelenségekről, New Yorkot támadó óriásszörnyről vagy saját erejüket próbálgató szuperemberekről, ezek a művek mindig is valamiféle természetfeletti jelenséggel foglalkoztak. Egészen addig, amíg David Ayer Az utolsó műszakban a "talált" kamerát egy közönséges zsarupáros hírmondójának tette meg, ezzel pedig elérte, hogy az ő világuk, az ő beszélgetéseik és tapasztalataik egészen a nézőének érződtek. Ez abból is látszott, hogy a rendező itt nem is akarta következetesen alkalmazni a technikát: hol egy totált, hol egy indokolatlanul behozott kamerát használt, ha úgy látta jónak. Ayer számára csak annyi volt a lényeg, hogy a történetét annyira közel hozza a nézőjéhez, mintha valós eseményeket látna.

realizmus1.jpgEbben viszont, ha nem is a found footage címke alatt, Paul Greengrass már egy kicsivel megelőzte. Igaz, ő tette ezt valós, ámde ennek ellenére igencsak tragikus eseményekkel, viszont a Véres vasárnap vagy a United 93-as fókuszálatlan képei, a lehető legkevesebb beállításból felépített jelenetei és az emberi felfogóképesség határán rángatózó kézikamerázás pont ugyanezt a hatás voltak hivatottak elérni. A fentiek alapján nagyjából már körvonalazódik, hogy miért nem működött ugyanez a Bourne-filmekben: ott a néző nem húsba vágó élményt, hanem látványos verekedéseket és tűzharcokat várt, Greengrass megoldásai viszont pont ettől fosztották meg sok esetben.realizmus2.jpg

Avagy leginkább az tűnik fel, hogy a realizmust sokkal inkább a történetmesélői szándék, mintsem a technika idézik elő. Amikor Peter Jackson először használt 48 FPS-t A hobbit kapcsán, mindenki arra panaszkodott, hogy a végeredmény egyáltalán nem filmszerű, viszont nagyon művi. Most tegyük félre azt, hogy A hobbit látványvilága már 24 FPS-ben is borzasztóan mű, inkább koncentráljuk az alapvető elvi hibára: Jackson egy olyan történetet tett valószerűbbé, amely pont ennek ellenkezőjét igényelte volna. Most éppen ugyanezt a hibát készülnek elkövetni az Avatar folytatásai és a 60 (esetleg 120) másodpercenkénti képkocka kapcsán, de ahogy már többen rámutattak, ettől a díszletek és az effektek apró átverései fognak csak jobban kitűnni. Ez rögtön el is visz minket Linklaterhez, aki ennek éppen ellenkezőjével próbálkozik. realizmus4.jpg

(A következő bekezdés spoileres lehet a Sráckorra nézve.)

A Sráckor külsőleg semmilyen szempontból nem hasonlítható Greengrass műveihez vagy Az utolsó műszakhoz (bár látványos képi megoldások minden bizonnyal direkt nincsenek ebben sem), de nagyon is hasonló elvek mentén működik, miközben történetében igyekszik minél messzebb szakadni a hagyományos filmektől. Ez elsősorban abból látszik, hogy a forgatókönyvben semmi olyan nincs, amiből bármelyik épeszű ember filmet akarna forgatni. Nincs megrázó küzdelem a részeg mostohaapával, nincs giccses tiniszerelem, és lehet, hogy Hollywood engem már nagyon elrontott, de nekem a legnagyobb fordulat az volt, hogy az építési hulladékok között ökörködő részeg tinik megúszták tragikus baleset nélkül. realizmus3.jpg

De hiába nincs benne dráma, lenyűgöző momentumok, hatalmas érzelmek (egyszóval olyan dolgok, amelyeket hagyományosan elvárnánk egy filmtől), a Sráckor mégis működőképes, amelyet én csak azzal tudok magyarázni, hogy kicsit mindenkit a saját életére emlékeztet. Nem véletlenül kap egy kisfiú mellett nővéreként egy kislány is legalább akkora szerepet, nem véletlenül nem szorítkozik csak a gyermeki nézőpontra, és helyez legalább ugyanakkora hangsúlyt a felnőttek sorsára, mert miközben Linklater sztorija igyekszik a lehető legátlagosabb lenni, szemmel láthatólag igyekszik minden nézőjének mutatni valami személyeset. (Ez az, ami még a szintén remek Before Midnight-nak nem igazán sikerült tavaly.) És éppen ezért nem lehetett ezt a filmet 2 hónap alatt, különböző gyerekszínészekkel, a felnőttek ügyes sminkelésével megoldani, mert az egyből elárulta volna a turpisságot, hogy itt valami mesterséges alkotást láttunk. A fentiek csak akkor működnek, ha ténylegesen látjuk Ellar Coltrane-t, Patricia Arquette-et és Ethan Hawke-ot megöregedni.

A kérdés már csak az, hogy egy olyan világban, ahol a reality műsorokat szkriptelni kell, mindez hogyan ér el hatást. Elképzelhető, hogy pontosan ez a fordított pszichológia működik: a mindennapjainkat szeretnénk izgalmasnak és drámainak látni (még ha ez többnyire villalakók műbalhéit jelenti is), a filmeket pedig földhözragadtnak és emberközelinek. Könnyen lehet, hogy a sztárok, elérhetetlen Beverly Hills-i luxusvillák, hét lakat alatt készülő szuperprodukciók és a szem becsapásán dolgozó effektek és 3D gyűrűjében egy kicsit megcsömörlöttünk. Az alapvető ízlés tehát szerintem nem változott, csak ennek a túltöltődésnek a hatására a mozivásznon most kicsit nem Peter Jackson díszleteit, a sztárok tökéletes sminkjét és a WETA CGI-ját szeretnénk látni, hanem valami megnyugtatóan ismerős vonást az életünkből. 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr926709209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lisztes · http://www.facebook.com/LisztesMegmondjaATutit 2014.09.26. 12:15:23

Ez biztos sz*r cikk, mert a Dani írta, el sem olvasom!!!44négy!

lisztes · http://www.facebook.com/LisztesMegmondjaATutit 2014.09.26. 12:25:17

Na, mégis elolvastam, és igazam volt! Ilyen szar cikket legutoljára tegnap olvastam, azt is a Dani írta!!!négy44!

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.09.26. 19:33:33

Erről már személyesen is beszéltünk, annyival egészíteném csak ki, hogy az amcsi mainstream kultúrában valóban a found footage filmek tekinthetők ennek a vonulatnak az előhírnökeinek, de ha globálisan nézzük, akkor azért ott volt a dán dogma mozgalom, ami éppen ezen az elven alapult. Hogy már túltelítődtünk a hollywoodi művilágtól, és lehet látvány nélkül is jó filmeket csinálni emberi történetekből. Pedig akkor még hol voltak a cgi effektek? A dánok azóta is ezt követik, még ha a dogma mozgalom a szigorú szabályaival viszonylag hamar kifulladt.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2014.09.26. 20:20:17

@Santino89: Tényleg, jó, hogy mondod, abból is kéne nézegetni filmeket, csak sehogy nem tudom magam rávenni Lars von Trierre.

Hol voltak a CGI effektek 95-ben? Hát pl. a Jurassic Parkban, a Total Recallban :P
Mindenesetre a CGI egy hatalmas közhely, nem attól lesz mainstream és mű valami, hogy "csak a CGI-ra alapoz", hanem az egész történetmeséléstől, a film fókuszpontjaitól. Ez ugyanúgy megvolt a CGI előtt blockbusterekben és Nolan CGi-nélküli Batmanjeiben is.

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2014.09.27. 00:30:18

Nem értek egyet azzal, hogy a realizmus másik pólusa Nolan (legalább is nekem így jött le az első bekezdés). Hiszen pont azzal híresült el (persze volt Mememento, meg Following de a tömegek a Batmannel ismerték meg), hogy a lehető legálisabban, földhözragadtban mesél egy alapvetően nem reális figuráról.

Vagy itt most a realizmus kifejezetten a technikai megvalósítást (found footage, ugyan az a szinész 12 éven át) jelenti? Nem pedig a hangvételt?

The Man Who Laughs · http://trashneveles.blog.hu/ 2014.09.27. 00:32:00

Ha meg Found footage horror ott a Cannibal Holocaust, ami reális (nincs benne természetfeletti sem szörny).

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2014.09.27. 09:37:41

@The Man Who Laughs: Nolanre azért nem mondanám ezt, minden filmjében megvoltak azok az eszközök (a Beginsben a párologtató, a Prestige-ben Tesla készüléke, a TDK-ban az az ultrahangos cucc, az Inceptionben maga az álomjárás), amelyek azért adtak egy cseppnyi tudományos-fantasztikus színezetet az egésznek. Meg ugye a Mementonál is egy elég különleges betegséggel rendelkező embert tett meg főszereplőnek.
Szerintem ez ugyanaz a helyzet, mint Greengrass és a Bourne esetében, lehet földhözragadt a hangvétel, de Batmanről akkor sem fogod elhinni, hogy a mindennapjaid része.
Igazából pont azt akartam kihozni az egészből, hogy lehet beszélni technikáról, lehet hangvételről, de ahogy látom, inkább annak van a legnagyobb sikere, ha maga a történet és a figurák is egészen földhözragadtak. (Mint pl. az End of Watch vagy a Sráckor.)
Nolan egyébként nem ellenpólusnak íródott, csak emiatt az ars poeticája miatt frappánsnak tartottam behozni. Ha mindenáron ellenpólust keresel, inkább a lejjebb emlegetett Jackson-Cameron páros lenne az.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.10.02. 13:11:37

@danialves: Nem feltétlen Lars von Trierre kell gondolni. A Születésnapot pl nem ő rendezte, hanem Vinterberg, de talán a legjobb az összes dogma film közül.

danialves · http://smokingbarrels.blog.hu 2014.10.02. 19:08:46

@Santino89: Amúgy a stílus már átjött a Jagtenből is, de az valahogy mégis más volt. Talán a Vakon kapcsán sikerült megfogalmaznom, hogy mi a nagyon veszélyes ebben az egészen földhözragadt, visszafogott skandináv módszerben.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2014.10.02. 23:04:03

@danialves: nem egyszerű ilyen filmet csinálni, az biztos. a mostani dán filmgyártás eredője a dogma mozgalom, ezért érezhetted a Jagtenből ugyanezt. nem csak filmtörténeti szempontból érdekesek a dán filmek, hanem mert tényleg jók, és megint nem Lars Von Trierre gondolok elsősorban, hanem mondjuk Susanne Bier, vagy Anders Tomas Jensen filmjeire.
süti beállítások módosítása