A realizmus és a filmművészet meglehetősen ellentmondásos viszonyban áll. Mint gyerekkorunk óta szinte minden történetben, úgy az érdekes mesét, a hihetetlen és lenyűgöző sztorikat keressük a mozgóképekben is. Nolan is valahogy úgy határozza meg A tökéletes trükk kvázi-ars poeticájában a filmet, mint ami kiszakít minket legalább egy rövid időre a mindennapi valóságunkból. És ilyenkor jön Paul Greengrass, aki pont ezzel a valósággal ér el olyan hatást, amelyre ezer kitalált történet sem képes.
Észak-Írország 1972-ben nem számított egy kifejezetten békés helynek. Az IRA és a brit hadsereg háborúja között egy Gandhi-mintára szerveződő emberi jogi mozgalom alakult Ivan Cooper (James Nesbitt) vezetésével, aki békés úton szerette volna a katolikus kisebbség jogait érvényesíteni. Ebben a hitben szervezett tüntetést a britek tiltása ellenére egy vasárnapon, azonban néhány provokátornak, valamint a hadsereg szándékosan durva beavatkozásának köszönhetően a felvonulás igen hamar mészárlássá alakult.
Igen nehéz lenne megmondani erről a produkcióról, hogy dokumentumfilm vagy játékfilm. Greengrass ugyanis maximálisan dokumentarista eszközöket használ: világítás nélkül, szokás szerint kézi kamerával, valódi beállítások nélkül forgatta le a filmet. Amellyel pont ez lehetett a célja: hogy ne legyen semmi "beállítva", egyetlen mesterséges momentum se legyen benne. Hozzájön ehhez még a zene teljes hiánya, az egészen amatőr módon durva vágások, miközben sok esetben egy pontból, vágatlanul filmez, mintha a kamera is csak leskelődne a színen. Ennek köszönhetően pedig tényleg elég nehéz lenne megmondani, hogy az anyagba nem keveredett-e egy-két archív felvétel, de sok esetben még a found footage alkotásokat is megidézi a technika. Mindeközben a forgatókönyvnek semmi struktúrája, íve, alig visz valami cselekmény az események darálásába. És hogy mindez amatőrnek tűnik-e? Egy cseppet sem.
Az utolsó műszakhoz hasonlóan ennek a műnek is az a legnagyobb erénye, hogy elképesztő realizmus-érzetével sokkal könnyebben szippantja be a nézőjét, mint bármi más. Egy sci-fiben (de akár még egy horrorban is) nyilvánvalóan ügyetlen megoldásoknak számítanának a fentiek, azonban ezt a témát remekül támogatja egy olyan nézőpont, amelytől (közhely, de) a néző teljesen az események közepében érzi magát. Abszolút meghálálja magát, hogy ebben a filmben semmilyen momentum nem erőltetett, ugyanakkor ez köszönhető annak is, hogy a rázkódó vagy éppen máshova fókuszáló kamerával is tökéletesen sikerült elkapni egy-egy fontosabb momentumot vagy a színészek alakításának csúcspontjait. A felszínen hiába parttalan kicsit tehát a film, valójában Greengrass tudat alatt nagyon is ügyesen irányítja a néző figyelmét, ezzel úgy ér el maximális hatást, hogy látszólag éppen ennek ellenkezője volt a cél.
Ilyen mértékű realizmus és dokumentarizmus nagyon kevés produkcióban működik, a Bourne-filmeknek is már inkább kárára volt, azonban ez a mű pont egy olyan jellegű darab, ahol a tartalom és a forma így tökéletes egységet képez. Ahhoz pedig hatalmas érzék kell, hogy egy rendezőnél a stílus ne csak öncélú megkülönböztető jelzés legyen, hanem olyan megoldások halmaza, amelyek ténylegesen segítenek is elmesélni a történetet. Ezért tartozik a Véres vasárnap a legjobb filmek közé.
10/10
