A halál művészete-trilógia harmadik része a második film előzményeit dolgozza fel, és pont ott ér véget, ahol a második nekifutás megkezdődik.

(Hmmm… azt hiszem, jobb lesz, ha adok egy kis időt, hogy mindenki nyugodtan újraolvashassa és magában értelmezhesse ezt a mondatot. Megvolt? Akkor haladjunk tovább.)

Mielőtt bárki beleélné magát abba, hogy a harmadik epizód esetleg valamiféle kapcsolatot teremt az első és a második etap között, le kell, hogy hűtsek mindenkit. Nem fog. A trilógia záró darabja nem vállalkozik arra, hogy keretbe foglalja a korábbi alkotásokat, sokkal inkább csak egy újabb bőrt jelent ugyanarról a közmondásos rókáról.

A történet középpontjában a második részből megismert fiú, Ta, és annak családja áll. Ta apja a régmúltban megmérgezte a feleségét, hogy együtt lehessen a fiatal és vonzó Panorral (ő volt az előző film fekete mágiával operáló „boszorkánya”). A mostohaanyává avanzsáló Panort azonban ez a bevállalós cselekedet sem akadályozza meg abban, hogy szó szerint lekapja a tíz körméről a kedves apukát. Ta nagyszülei egy démoni rontástól szenvedő szellemlátó segítségével megpróbálják az őrület jeleit mutató Panor testébe „beleidézni” a mérgezésben elhunyt anyuka lelkét. Egyszer már próbálkoztak hasonlóval, akkor kudarcot vallottak, mivel anno Ta még túl kicsi volt ahhoz, hogy elmondja a szertartáshoz szükséges varázsszavakat. Ezúttal azonban…

Így leírva nem hangzik rosszul a történet, azonban „mozgásban” már nem olyan rózsás a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnik. Az új szereplők - élükön a démonsújtotta szellemlátóval - többé-kevésbé kihasználatlanok maradnak, az első pillantásra érdekesnek tűnő karakterekben rejlő potenciált a készítőknek nem sikerült kiaknázniuk. A testcserés megoldás szintén megmarad a jó, de teljesen kidolgozatlan ötlet szintjén. A film csak ímmel-ámmal lát el tényleges alapozó/indokoló funkciót a második rész történései kapcsán, a miértekre adott válaszai kurták és hiányosak.

Mondanivalója tekintetében ezen harmadik rész a második film által már csontra rágott üzenetet nyammogja újra a szánkba. Már korábban is tudtuk, hogy a fekete mágia csúnya, rossz dolog, és az alkalmazása megbosszulja magát, még akkor is, ha esetleg egy relatíve jó cél érdekében történik a használata. Arra, hogy ezt a magvas, a „cél nem szentesíti az eszközt” bölcsességet egy buddhista szerzetes még külön elmondja a nézőnek, semmi szükség nem volt.

A halál művészete harmadik nekifutása az új szereplőknek, és a viszonylag érdekes történetnek köszönhetően ígéretesen indul, de hamar megbicsaklik, és hullámvölgybe juttatja a trilógia hajóját. Bosszantó, hogy a forgatókönyv hanyagul kezeli az előző rész által tényként elmesélt részleteket, orvul tökön szúrva ezzel a kontinuitást (lsd. ebben a témában még a Hegylakó-sorozatot, mint tipikus állatorvosi lovat). Példának hoznám itt Ta nagymamáját, aki az előző részben még halálra lett éheztetve, itt, az előzményfilmben pedig már egész másként hal meg. Ami miatt ez a „lazaság” meglepő, az az, hogy egy személy kivételével ugyanaz a rendező- és írócsapat (a Ronin Team) hozta össze mind a két filmet. A gyilkosságok közül most először találkoztam kifejezetten idegesítő halálnemmel (a szélmalmos jelenetben annyira bénán cselekedtek a szereplők, hogy csak fogtam a fejem). Azzal, hogy ezúttal nem holttestek funkcionálnak woodoo-babaként, hanem egy élő személy, a film átzötyög a torture porn határmezsgyéjén, nagy adag izzadva megindokolt, ám valójában teljesen öncélú kínzási jelenettel bemutatva a szegénységi bizonyítványát. Bónuszként a néző megkapja az előző rész kínzásait is ismét, hogy teljesen nyilvánvaló legyen az új irányvonal. A korábbi filmekben ügyesen sikerült kikerülni a kínzáspornó vonzását, most meg egyenesen belegyalogoltak a készítők... Hogy jobban fájjon az alkotás megtekintése okozta élmény, a színészek ezúttal a legelső rész színvonalát hozzák, tehát harmatgyengén teljesítenek, kivéve a Panort alakító, még mindig különleges jelenléttel bíró Napakpapha Nakprasitte-t.

Van egy-két pozitív vonása is a filmnek (pl. a jól megcsinált praktikus trükkök, korrekt operatőri munka), de ezek az erények lényegében már a második részben is megvoltak, csak ott jobban működtek (pl. a gyakori időbeli visszatekintgetések most nem hozzák létre a második résznél említett rémálomszerű, minden történést kiforgató hatást).

A fenti okokra hivatkozva egy felesleges prequelnek értékelem a trilógia harmadik darabját, ami nem tud élni a lehetőségeivel, és erőltetett torture porn megközelítésmóddal rontja le közepes szintűre a második rész nyújtotta sajátos, brutális élményt.

5/10