Tekintettel arra, hogy megfigyeléseim alapján A halál művészete-trilógia DVD-formátumban bármelyik benzinkúton, bevásárlóközpontban, könyvesboltban beszerezhető, mégpedig igen nyomott áron, hasznosnak találtam írni pár keresetlen szót erről a thaiföldi hármasról. Nem mellesleg a blog egyik olvasója is felhívta a figyelmemet ezekre a szösszenetekre, és kapacitálta szerény személyemet arra, hogy kritika szülessen a témában… hát tessék, mindent az olvasókért! A türelem végül elnyerte méltó jutalmát - vagy nem, ezt mindenki döntse el maga. Ennyi mellébeszélés után követezzen az első rész - szokásomtól eltérően viszonylag tömör - kritikája.

A történet központi alakja egy szép fiatal hölgy, Boom (hagyjuk most a nyilvánvaló szóvicceket, túl magas labda), aki teherbe esik egy gazdag pasitól, akinek természetesen felesége és idilli családja van. A fickó nem kívánja elhagyni a családját a fiatal szeretőért, és kifejezetten gonoszul bánik a megunt Boommal, ráadásul csak minimális pénzösszeget hajlandó adni gyerektartásként, ezért a hölgy úgy dönt, hogy fekete mágiával megöli a férfit és a családját. A gazdag fickó vagyonát - öröklési jogi szempontból kissé faramuci módon - a volt felesége kapja meg, aki a gyermekeivel be is költözik az elhunyt ingatlanába. Boomnak az a terve, hogy beházasodik ebbe az új családba, majd a már megismert módszerrel likvidálja a többieket, hogy övé legyen a mesés vagyon.

A szintén thaiföldi, szintén 2004-es Shutterhez hasonlóan e film alaptémája is a múltban elkövetett emberi bűn miatt bekövetkező természetfeletti büntetés, itt azonban a bosszú csak ürügy, a valódi motiváció a kapzsiság és - jobb híján - az őrült gonoszság. A vélt, vagy valós bűnösökön vett revans eszköze ezúttal nem a szellemjárás, hanem a boszorkányos átok, „a halál művészetének” intézménye. A film a fekete mágiát mint pénzért elérhető és kontrollálható, de a használóját fokozatosan megőrjítő, és a karma szintjén visszacsapó pusztító erőt mutatja be, amely lényegében mindenkire balsorsot hoz, aki kapcsolatba kerül vele. A „cél szentesíti az eszközt” mondás ezen metaforikus kritikája mellett másodlagos jelentésrétegként megjelenik még a régi szokások, babonák, és az új, modern, nyugati típusú világkép szembeállítása. Az alkotás amellett foglal állást, hogy az ősi szellemvilág nem adja meg egykönnyen magát a modern felfogásnak, más szóval a tradíció fontosságát hangsúlyozza ki a nyugati mintára átalakuló thaiföldi társadalomban. A film harmadik lehetséges üzenete lehet a családba befogadott külső személlyel, mint a közmondásos "keblünkön melengetett kígyó" alakjával szembeni kötelező óvatosság kiemelése.

A néző nem igazán unatkozik: a történet fordulatos, a narratíva viszonylag ötletes, a fekete mágia pengét/kígyót/stb. hányós megvalósítása pedig üde színfoltot jelent a csatakos hajú ázsiai szellemkislányokhoz képest - mondjuk az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a kísértetházas alzsáner megidézéseképpen itt is van egy kísértet leányzó, bár ő a változatosság kedvéért albínó, és túl sok vizet nem is zavar. Sajnos azonban a ritmustalan vágás (volt ahol nem tudtam, ki kit fojtogat), az alulmotivált karakterek (Boom rögtön az elején úgy elveti a sulykot a mágia alkalmazásával, amire nincs logikus indok, hacsak nem a női hisztéria az), a borzalmasan gyenge színészek (bár az ázsiai filmeknél csak óvatosan merek a színészi játékról nyilatkozni, de pl. a Nan nevű pozitív hősnő asztmarohama pont olyan hiteles, mint Fekete Pákó táncdal énekesként), és a bukdácsoló dramaturgia (a finálé szinte teljesen érdektelen volt számomra) erősen lerontja az élményt. Úgy éreztem, hogy a készítők sokkal többet zsúfoltak bele ebbe a filmbe, mint amit összeszedetten kezelni tudtak volna, emiatt egyes szereplők és motívumok elsikkadtak - gondolok itt a már említett szellemkislány szálára.

Zárszóként Tanit Jitnukul rendező és Ghost Gypsy (mekkora írói álnév már!!!) forgatókönyvíró alkotása egy ötletes, ám megvalósításában felemás, összességében a közepesnél csak egy kicsivel jobb ázsiai horrornak minősíthető.

6/10