Bud Spencer és Terence Hill együtt vendégeskedett egy talkshowban. A páros kék szemű tagja egyszer csak elővett egy cédulát, és felolvasta róla, hogy mi a különbség közte és nagydarab barátja között: " Ő a tengert szereti, én a hegyeket; ő a repülőket imádja, én a motorokat; ő a húst szereti, én a halat; Bud kedveli a társaságot, én kevésbé; benne megvan a képesség, hogy kitaláljon dolgokat, bennem megvan az akarat, hogy megvalósítsam az ötleteimet; ő hangosan beszél, én halkan; ő tud gitározni, én nem; ő babonás, én hívő vagyok; neki a krumpli a kedvence, nekem a hagyma; ő jól tud improvizálni, én felkészülök; ő puhára főtt, pácolt zöldségeket eszik, nekem jobban ízlik a nyers zöldség, csak úgy magában; ő a zöld almát részesít előnyben, én a sárgát; ő szeret úszni, én inkább síelek; ő Lazio-drukker, én a Romának szurkolok". Ezért működött olyan jól a Bud Spencer - Terence Hill páros, mert annyira különbözőek voltak, és éppen ezért remekül kiegészítették egymást. Sok évvel az elkészítésük után is nézettségi rekordokat döntenek a velük készült filmek, és bár művészi értékük nincs, mégis a mai napig ellátják azt a funkciót, amiért készültek: tökéletesen szórakoztatják a közönséget.
Mario Girotti Velencében született. Szülei romantikus körülmények között találkoztak egy vonatúton: a német anyukat bébiszitter állást vállalt, és éppen munkahelyére utazott, amikor a vonaton véletlenül egy fülkébe került az olasz vegyész apukával. Egy német zaklatta a kedves mamát, mire a kedves papa gálánsan megvédte a heves fiatalembertől. Eredmény: házasság, három fiú, a középső volt Mario. A háború megzavarta a békés családi idillt, Németországba, Lommatzsch-ba költözött a család (ma itt található a Terence Hill múzeum), ahol az anyuka szülei éltek. Jól érezték magukat a nagyszülőknél a gyerekek, azonban a 1945. február 14-i drezdai bombázások hatalmas sokkot jelentettek a családnak, hiszen az édesapa ott dolgozott. Szerencsésen túlélte a tragédiát, és visszaköltöztek Olaszországba.
Mario négyéves korában kijelentette, hogy színész lesz. Senki nem vette komolyan természetesen, azonban 1951-ben - ekkor már Rómában élt a család - az édesanya megtudta, hogy egy rendező gyerekeket és kamaszokat keres készülő kalandfilmjéhez, és elküldte a fiát a meghallgatásra. Naná, hogy megkapta az egyik főszerepet, és a következő években sorjáztak a bájosan semmitmondó filmek, Mario igazi tinisztár lett. De a hírneve nem volt fogható ahhoz a sokszoros bajnok vízipolós-úszóhoz, akit csak messziről csodált egyszer az uszodában: bizonyos Carlo Pedersoliról van szó, akit akkor még nem Bud Spencernek hívtak. Az 1959-es Hannibál című filmben mindketten szerepeltek, de a forgatások során nem találkoztak, mert nem volt közös jelenetük.
Sikerei ellenére Mario nem volt biztos abban, hogy a színészi pályát választja hivatásul, elkezdte az egyetemet irodalom és filozófia szakon, és mellette színészkedett. Azonban jött egy film, ami mindent megváltoztatott. 1963-ban, Luchino Visconti rendezésében készült A párduc című film, sztárszereposztással (Burt Lancester, Claudia Cardinale, Alain Delon). Mario egy mellékszerepet játszott, de ekkor hozta meg azt a döntést, hogy hátralévő életében a színészetnek szenteli magát szívvel-lélekkel.
Ekkor élték virágkorukat a Winneotu filmek, melynek producere 1964-ben éppen Rómában járt a Winnetou 2. előkészítése érdekében, és éppen az egyik központi szereplőn gondolkodott, amikor, mint a mesében, belenézett a 25 éves Mario Girotti hihetetlenül kék szemébe. 10 percnyi beszélgetés után, próbafelvétel nélkül megkapta Robert Merill hadnagy szerepét ( hozzám hasonló fanok kedvéért: ő veszi el a nemes lelkű apacs főnök szerelmét, Ribbanát, hogy béke legyen az indiánok és a fehérek között). A mázlista fiatal színész hirtelen egy szuperprodukció kellős közepén találta magát olyan partnerekkel, mint Lex Barker, Pierre Brice (mert nem Gojko Mitic játszotta Winnetou-t, hanem ő!), Klaus Kinski. Hatalmas siker lett a film, Mario is jó volt benne, ennek köszönhetőn három további Karl May - filmben kapott lehetőséget, habár sokkal kisebb szerepet játszott bennünk, mint a Winnetou 2-ben: Keselyűk karmaiban, Az olajherceg, Old Surehand (hivatalosan: Winnetou bosszúja, de szegény Brice csak mellékszereplőként tűnik fel ebben a harmatos filmben, amelyben Stuart Granger erősen túljátssza a szerepét, én ezt utálom a legjobban a Winnetou-filmek közül).
A Die Niebelungen című film kedvéért festette szőkére eredetileg barna haját a színész, így ismerte és szerette meg a közönség. A Rita, a Vadnyugat réme egy énekes-táncos kis semmiség volt, de nagy sikert aratott (én is nagyon szerettem gyerekkoromban), melyet elsősorban annak köszönhetett, hogy Rita Pavone, a kor híres énekesnője volt a főszereplő. Mario ebben a filmben játszott először cowboyt.
Ekkor történt, hogy Guiseppe Colizzi kénytelen volt új szereplő után nézni, miután Egy macska, egy kutya és egy farkas munkacímmel forgó spagettiwesternjének egyik főszereplője eltörte a lábát négynapos forgatás után. A kétségbeesett rendező felvette a kapcsolatot Rómában barátjával, a Rita, a vadnyugat rémét éppen akkor befejező Bologninivel. Amikor elkezdtek beszélgetni, éppen ott állt mellette Mario Girotti. Bolognini habozás nélkül ezt mondta: "Ide figyelj, itt van egy kék szemű pasas, akire, ha felteszel egy fekete kalapot, pont úgy néz ki, mint Franco Nero" Mario így kapta meg a szerepet. Mivel a spagettiwesterneket nemzetközi piacra szánták, Colizzi meggyőzte, hogy vegyen fel művésznevet. A filmesek adtak neki egy 20 javaslatból álló listát, erről kellett 24 órán belül választania egyet. A Terence Hill-re esett a választása, mert jól hangzott, könnyen kiejthető, úgy, írják, ahogy ejtik. Ráadásul a kezdőbetűk megegyeztek az édesanyja monogramjával. Aztán bemutatták a másik főszereplőnek, akit akkor már Bud Spencernek hívtak. Az Isten megbocsát, én nem! (mert végül ez lett a film címe) hatalmas siker lett, a Spencer-Hill kettős jól működött a filmvásznon, egyértelmű volt a folytatás. Trilógiává bővül a film, a második és a harmadik rész már nem érte el az első színvonalát, de a siker nem maradt el.
Mégsem Calozzinak köszönheti a világsikert a nagy páros, hanem Enzo Barboninak. Az ő nevéhez fűződik a stílusváltás: az akció és a humor kettőse került előtérbe a westerneknél a vér és az erőszak helyett. Az ördög jobb és bal keze gigasiker lett, ezzel kezdetét vette a Bud Spencer - Terence Hill filmek sora.
Azért időközben mindkét színész kalandozott egyedül is filmvászon, közel sem olyan sikerrel, mint a közös alkotásokban. Terence Hill is eljátszotta a Fekete kalózt (Kabir Bedivel volt az igazi szerintem!), a film méltán hullt a feledés homályába, de mivel közben jól muzsikáltak az olyan filmek, mint pl. Mindent bele, fiúk!, Különben dühbe jövünk, stb. ezért ez a bukta nem ártott a karrierjének.
1973-ban készült el a Nevem: Senki, amelyben Henry Fonda partnere lehetett a legendás kék szempár tulajdonosa, hatalmas siker lett ez is. Azonban teltek az évek, lassan kifulladtak a Spencer-Hill filmek, a Nincs kettő négy nélkül után (ez az én kedvencem tőlük!) csendben elváltak útjaik. 1991-ben még megadatott egy nagy siker, a Lucky Luke. Családi vállalkozásban készült a film, a színész felesége, Lori írta a forgatókönyvet, Hill volt a rendező és a főszereplő, nagyobbik fia, Jess a kamera mögött és a vágószobában tevékenykedett. Kisebb, örökbe fogadott fia, Ross úgy volt, hogy szerepel a filmben, azonban a forgatás elején a fiú hazament egy hétvégére a család stockbride-i ranchére, és barátjával autóval indultak vissza az iskolába, ahová azonban már nem érkeztek meg, Ross elvesztette az uralmát a jármű felett, és nekicsapódtak egy fának. Terence soha nem heverte ki a tragédiát, ennek ellenére a film elkészült és szép sikert aratott.
1994-ben még egyszer összeállt a Spencer - Hill páros, a Bunyó karácsonyig - amelyet Hill rendezett - azonban nem aratott sikert, azóta nem forgattak közös filmet. Hosszú csend következett Hill karrierjében, visszavonultan élt a családjával, aztán 2000-ben visszatért Olaszországba, a Don Matteo című, máig műsoron lévő tévésorozat kedvéért. Felbukkant még olyan tévéfilmekben, mint A férfi, aki sasokkal álmodott vagy a Lovas a sötétben. Olaszországban máig sztárként tisztelik, Bud Spencerrel együtt, és a világ többi részén sem felejtette el a közönség.
Tipikus antisztár, nem szereti a feltűnést, kerüli a nyilvánosságot, nincsenek sztárallűrjei. Az egészséges életmód híve volt egész életében, messzire kerülte a hedonizmust, ellenben nagy hangsúlyt fektetett a sportra, soha nem használt kaszkadőrt. Családcentrikus, 1967 óta boldog házasságban él feleségével, soha nem került magánéleti botránnyal a lapok címoldalára.
Nem nagy színész, de jó komikus, és rendezőnek sem volt utolsó. Hajlamosak vagyunk lebecsülni a Spencer-Hill filmeket, amelyekben soha nem fordult elő szex, erőszak, ellenben humorosak és szórakoztatóak voltak, igazi családi filmek, máig nem lehet megunni őket. Sok emlékezetes pillanatot köszönhetünk Terence Hill-nek, nagy sikereket élhetett meg a filmvásznon és tévében, jó döntést hozott tehát annak idején, sok évvel ezelőtt, A párduc forgatása idején.
