Ha valaki kérdezné, miért csak most néztem meg a szóban forgó filmet, egész egyszerűen azért, mert úgy éreztem, semmit nem veszítek, ha kimarad az életemből. És bár az Amerika Kapitány nem tartozik a rossz produkciók közé, ezzel az egy mondattal tökéletesen lehet jellemezni.

Steve Rogers (Chris Evans) minden vágya, hogy a második világháborúban hazáját szolgálhassa. Szerencsétlenségére azonban 45 kilós testsúlya és alacsony termete mellett még legalább 10 különböző betegsége van, ami kizárja őt a besorozható újoncok közül. Viszont Abraham Erskine (Stanely Tucci) kísérletéhez pont Rogers attitűdjére van szükség: Erskine olyan emberből akar szuperkatonát faragni, aki sokkal inkább mentálisan felel meg a célnak, mint fizikailag. Így egy átalakító szérummal felpakolnak 40 kiló izmot Rogersre, és meg is van az új szuperhősünk: Amerika Kapitány. A probléma csak az, hogy főhősünket minden vágya ellenére mindössze kötvényreklámozásra használják fel ahelyett, hogy a nácikat gyilkolhatná. Amire szükség is lenne, mert Johann Schmidtnek (Hugo Weaving) köszönhetően természetfeletti erő került az USA legfőbb ellenségének kezébe.

Valamilyen szinten már az is teljesítmény, hogy egy propagandaanyagból egy egészen értelmes és koherens történetet sikerült a vászonra vinni, tűrhetően kinéző akciójelenetekkel, illetve a hosszú expozíciót leszámítva még a film sztorija is egészen élvezhetőre sikerült. Természetesen a maga szintjén, ugyanis nem ússzuk meg a pre-Bosszúállók korszak alkotásainak sablonjait és kisszerűségét, pont ugyanúgy, mint a Thornál. A szerelmi szál vagy a főellenség kidolgozására az írás során nagyjából 1 percet fordíthattak (összesen), a mellékszereplők közül egyedül Tommy Lee Jones ér valamit néhány humoros megjegyzésével. Igaz, a többieknél legalább a casting során gondoltak arra, hogy meg tudjuk különböztetni őket.

Főhősünk viszont nagyon kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a történetet. Ha a Thorban az erőltetett karakterfejlődést kifogásoltam, itt pont ennek a hiánya okoz problémát (mármint nem az erőltetettségnek, hanem a karakterfejlődésnek): Amerika Kapitány annyira tökéletes a kezdetektől fogva, hogy ezzel simán kvalifikálja magát a világ legunalmasabb főszereplőinek versenyébe.

A látvány terén ugyan Joe Johnston egész korrekt munkát végzett az akciójelenetekkel, azonban tipikus módon semmi olyat nem rakott össze, amire akár csak két hét múlva is emlékezne az ember. (A túlhasznált greenscreeneket leszámítva.) Viszont a concept designnal bántóan keveset törődtek, szemmel láthatólag senkinek nem fordult meg a fejében, hogy Schmidt szuperfegyvereinek a futurisztikus jelleg helyet valami olyan dieselpunk stílust adjanak, ami inkább a 40-es évekre hajaz, mint 2011-re.

Ha pedig egyetlen dolgot kell mondanom, ami tökéletesen jellemzi egyben az egész filmet is, az pont ez: semmi eredetiség, gondosan kidolgozott részlet, hanem csak a rutin lelketlen megvalósítása. Bár kétségkívül egy korrekt és színvonalas rutiné, csak éppen ebből korrekt tucatfilmnél többre sem futja. De ha a folytatás már csak annyit fejlődik, mint a Thor esetében, én elégedett leszek.

6,5/10