A legújabb Justin Bieberről szóló koncertfilmes szörnyeteg után itt az ideje, hogy egy valóban olyan könnyűzenei csapatról legyen szó, akik ténylegesen tartalmiak, sőt, zenetörténelmi jelentőségűek. Úgyhogy kezembe vettem a Metallica tavalyi stílusmegújító ambíciókkal rendelkező filmjét, ami magyar vonatkozásban sem szenved hiányt. A rendező és forgatókönyvíró ugyanis a csapat hozzászólásával Antal Nimród, az operatőr pedig Pados Gyula. Ha pedig zenetörténeti jelentőségről van szó, akkor a Metallicánál keresve sem találhatunk jobb alanyt, mert nem kevesebbet tettek, mint a Big Four legnagyobb szereplőjeként megteremtették a mai heavy metal alapjait. Azt, hogy felnő-e Nimród filmje a csapat nagyságához nem biztos, azonban kivételesen ötletes, sok meglepetéssel szolgál. Nem mellékes, hogy ott van még a ma már a The Amazing Spider-Man második részében feszítő Dane DeHaan is, aki az egyedi beépített sztori főszereplője.

A fiatal küldönc, Trip (Dane DeHaan) általában lényegtelen feladatokat kap, ám ma este a Metallica koncert alatt egy különlegesen fontos csomagot kell kézbesítenie. Először ez nem tűnik nagy dolognak, csak egy bosszantó tényező, ami hősünk és a koncert megtekintése közé áll. Ám hamar kiderül, hogy Trip elég egészen elképesztő akadályok gördülnek az út során.

Az már látszik, hogy a történettől nem fog leesni az állunk. Ám a hangsúly, koncertfilm lévén, nem is itt van. A Through the Never ugyanis egy monumentális, fantáziadús, meglepő koncertfilm, ami kissé felemásra sikerült. A sztori szerepe pedig az, hogy az egész performansznak egy különleges ízt adjon, hogy erősítse a nézőben, hogy itt bizony nem akármilyen élményben lehet része. Ezt teljesíti is. De néhol kilóg a lóláb.

A film az én nézetemben egy négyes, pontosabban kétszer kettős szerkezettel van megáldva. Van egyszer a koncert és a beleépített történetszál, ezek együtt adják a filmet, ám felette ott lebeg a zenekar és annak felépített fundamentuma. Ennek a feladatnak a következőképp próbált megfelelni a rendező és stábja: különleges látomásokkal, történésekkel, ötletekkel amiben Trip szála bővelkedik. A probléma ott van, hogy ezek folyamatosan a nevetségesen gagyi és a brutálisan király között ugrálnak egyfolytában.

A színes, kissé tompa, neonfényekkel bevilágított, még nem depresszív, de sötét hangulat, nagyon találó. Az, hogy az audiovizuális elemek folyamatosan „átfolynak” egymásba zseniális: a koncert hangjai és képei folyton átfedésben vannak Trip „tripjének” ugyanezen aspektusaival. De sajnos vannak erőltetett dolgok is, a sötét hangulatot sokszor oda nem illő megoldással akarják érzékeltetni, ennek például már az elején sötét ómenje a poroltós snitt. Ráadásul a koherencia a forgatókönyvben nem valósult meg. A sztorinak a képen és a zenén túl nincs nagy átkötő történése, csak grandiózus akadályok és események gördülnek hősünk útjába, plusz van egy kis humor is. Így bár telitalálat a lovas alak, az egész mű nem koherens, hanem feldarabolt.

A profi közeli és távoli felvételek a tagokról, a kiváló operatőri munka és rendezői beállítások, a koncert történései majdhogynem hibátlanok. Minden számnak van egy egyedi atmoszférája, speciális eleme, ami miatt emlékezetessé válik, például a The Memory Remains és az ...And Justice for All. A számok listája önmagában impozáns (a The Unforgiven hiányát és a Wherever I May Roam kivágását sajnáltam). Azonban itt is megjelenik a másik oldal: tudjuk, hogy a mai Metallica már nem a kilencvenes évek Metallicája. Kicsit olyan, mintha a film azon fáradozna, hogy ezt elfelejtesse velünk, és minden grandiózus elemmel azt akarná visszahozni, amit már nem lehet. Hiába az állati brutalitás, a pörgés, látjuk, hogy a tagok öregednek és már nem úgy megy minden, mint régen. Erre egyáltalán nem reflektál a film. Szerintem még Jusztícia hatalmas szobra sem volt sok, de az utolsó nagy színpadi történés már igen. DeHaan is kettős produkciót nyújt: beleillik az atmoszférába, illik rá a szerep, de olyan felejthető, hogy az már fáj. A csodálatos Pókember 2. remélhetőleg változást hoz ilyen téren.

Summa summarum, a Metallica Through the Never nem ajánlható mindenkinek. A zenekedvelőknek, a rajongóknak, nosztalgiázni vágyóknak viszont teljes mértékben. A felemás, olykor nehezen hihető megvalósítás kevés. Hiába az óriási ambíció és a küzdés, ha nem alkot teljes egészet. Így a stílusmegújítás elmarad, viszont ez már tényleg több mint koncertfilm, ahol a valóság és a képzelet összefolyik. A metál öregjei még egyszer utoljára, remegő kézzel, de eljátszották a régi, nagy dalukat.

6,5/10