Justin Bieber második filmje megérkezett. Egy dokumentumfilmes, turnékövető, koncertfelvételes összeállításról van szó. A direktor Jon M. Chu, aki a táncolós, bugyuta filmek (Step Up 3D, Step Up 2), illetve a gyilkolós, bugyuta filmek (G.I. Joe: Retaliation) terén már „nagyot alkotott”, a tinibálvány előző filmjét is ő jegyzi (Never Say Never). Kézenfekvő választás volt a mostani felvonáshoz is. A Believe egy, az alább látható, már-már nevetséges, közhelyes képzavar-szerű idézettel indít. Aztán egy koncert kezdetét látjuk, amint Justin angyalszárnyakkal a hátán „berepül” a színpadra. A látvány egyszerre hazug, álomszerű és ijesztő. Pont ez jellemző az egész filmre. Csodálják a rajongók, és viszolyognak a többiek a végtelenül buta és gátlástalan öncélúságán.
"When you've reached a certain point in life, there are people out there waiting to see you fall. But rather than let gravity take you down, sometimes you have to take matters into your own hands... and fly."
A Justin Bieber - Believe nagyon szemtelen. Kijelentéseket tesz, amelyeket bár közhelyesen közöl, de érdekesek. De ezek taglalása kimerül az öncélú magamutogatásban, meg Bieber ajnározásában. Legyen az gyerekkori képekkel való visszaemlékezés, a közönség mondandója, vagy a kollégák megjegyzései.
Mondok egy-két példát: a filmben elhangzik, hogy a fiatal előadó egy olyan személyiség, akihez nem lehet semlegesként viszonyulni. Aztán pár vágás, Bieber ugrál pár szexit a színpadon és kész. Egyetlen szó sem hangzik el arról, hogy ez az énekes végletekig megosztó munkássága miatt van, ami az egyik tábor szerint égetni való szemét, a másik szerint pedig szentírás.
Vagy amikor majdnem leüt egy paparazzót, mert azok folyamatosan szidják, mint a bokrot. A következő jelenetben már felhasználják a témát egy látványos videóban, amelyben a fotósok elől menekül, illetve harcol velük. Ugyanez a táncosokkal megkoreografálva a koncerten. Maga az énekes is annyival nyugtázza: „Hát én is emberből vagyok.”. Bravó. Sehol egy szó a népszerűség árnyoldaláról, vagy arról, hogy milyen nehéz ilyen körülmények között felnőni. Az ilyen lehetőségek kihasználásából akár jó film is lehetett volna. Sehol egy kicsi komolyság, azt megette a fene meg a show-biznisz.
És ha már komolyság: az, hogy egy rákbeteg kislány találkozhat Bieberrel, tényleg szép gesztus, meg sokat jelenthet neki, a halála pedig végtelenül szomorú. De hogy a srác könnyek között annyit tud kinyögni: „I miss her, Bro.”, az inkább szánni való. A sztárocskára amúgy is jellemző az egész film alatt a nehézkes verbális önkifejezés.
Ennek ellenére a készítők szemrebbenés nélkül többnek akarják beállítani, mint ami valójában. Itt Justin igazi polihisztor: zenét ír, stúdióban rögtönöz, mindenféle hangszereken játszik, klipet rendez, és a többi. És ezt természetesen nem azért, mert a hype magával ragadta, dehogy. Mert a szívéből jön, ő igazi művész. Csak elfelejtik, hogy a filmbe lépten-nyomon bevágott őrült rajongók pont a gerjesztett hype áldozatai. Ráadásul egy előadót művésznek titulálni a saját megrendelésű filmjében minimum etikai határeset.
Sok ilyen momentumot jegyeztem fel a film során, de úgy gondolom, sikerült érzékeltetni a kétarcúságát. Egészen biztosan igaz, hogy Bieber már nem ugyanaz a személy, mint aki volt, hallani a dalain és látni rajta. Ám a hamis, sablonosan nyálas kontextus miatt nem tudjuk és nem is akarjuk elhinni az erről szóló prédikációt. Azonban az álságosságon, a közhelyességen, exhibicionizmuson és butaságon túl, mint írtam, vannak elgondolkodtató pillanatai. Ráadásul vicces, humoros is tud lenni. A hiteltelenségéért kár, az önreflexió hiánya fájó, a bátortalan ravaszsága pedig pimasz.
Chu a fanoknak visszaigazoló propaganda megteremtéséhez biztosan ért. Kevesebb zöldhasú állt a rendelkezésére, mint az előző koncertfilmnél, de még így is látszik rajta a pénz, no meg a rutinos húzások. Összességében tehát az illúzió a rajongóknak fog működni egyedül. Mások maximum foghatják a fejüket rajta. Holott Justin Bieber problémáinak taglalása most lenne a legaktuálisabb, elég erős botrányokat olvashatunk róla a médiában. Kezdi megismerni milyen a veszteség. E helyett a tematika helyett a zárójelenetben visszatér az a fránya szárnyas, angyali szimbolika, ami számomra a film tökéletes allegóriája. Ha majdan a jövőben ilyen formában jönnek el hozzánk a mennyei teremtmények, én talán még akkor is húzni fogom a számat.
3/10