Ahhoz már szinte hozzá is szoktunk, hogy a Disney logó alatt leginkább a Pixar gyárt már csak értékelhető animációs filmeket, de az utóbbi időben már ők is jellemzően felejthető alkotásokat készítenek. Az önálló próbálkozás Rontó Ralph, a Pixarral karöltve készített Szörny Egyetem, de főleg a Merida, a bátor nem kifejezetten azok a produkciók voltak, amelyeket évtizedek múltán is emlegetni fogunk. Azonban a Jégvarázs ha nem is mindent, valamit azért jóvátett az elmúlt évek hibáiból.
Arendelle birodalmának két hercegnője közül az idősebb Elsa (Idina Menzel) különleges képességgel bír: bármikor havat és jeget tud varázsolni maga köré. Azonban amikor húga, Anna (Kristen Bell) emiatt balesetet szenved, Elsának mindörökre el kell zárkóznia a világtól, hogy uralkodni tudjon varázserején. Ez egészen addig működik, amíg ő maga nem kerül a trónra, azonban a koronázás napján egy végzetes dühkitöréssel örök télbe taszítja az egész birodalmat. Anna pedig felkerekedik egy munka nélkül maradt jégárus (Jonathan Groff) és egy beszélő hóember (Josh Gad) társaságában, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni nővérét.
A Disney tehát úgy döntött, hogy visszatér a klasszikus recepthez: fogtak egy Hans Christian Andersen mesét jól eladható hercegnőkkel, írtak bele 7-8 dalt, és végül, a szokásos stílusban animálva az egészet, összehoztak belőle egy filmet. Azonban a végeredmény meglehetősen jól idomul a mai kor igényeihez: a szereplők egészen slágerszerű számokat énekelhetnek, a karakterek külsőleg és belsőleg is a modern embert idézik középkori arisztokraták helyett, gonosz mostohák helyett pedig leginkább saját gyengeségeikkel kell megküzdeniük.
A film meglehetősen nehézkesen indul: gyakorlatilag fél órát szánnak az alapszituáció szájba rágására, ráadásul ennek nagy része a különböző dalokon keresztül történik, így a történet folyása még inkább lelassul. (Ezt a megoldást már csak azért sem értem, mert az első fél órában nagyjából több betétdal van, mint a játékidő maradék részében.) A harmincadik perc környékén már szinte kínosan feszengtem, és tulajdonképpen untam az egészet. Szerencsére ez után a film viszont gyorsan megtalálja a saját hangját, jönnek a remek poénok, a sziporkázó párbeszédek, a karakterek is egyre szerethetőbbé válnak, az újszerű környezet pedig egészen egyedi hangulatot kölcsönöz neki. Úgyhogy az atmoszféra szó szerint el tudja varázsolni a nézőt, és a felnőttek számára is remek élménnyel tud szolgálni, még ha összességében a film nem is lép túl a "szeressétek egymást - fogadd el önmagad" típusú üzeneteken.
Ilyenkor pedig már nehéz a hercegnős tolltartók és füzetek dömpingjét, a slágerlistákon külön megfuttatott betétdalokat látni a produkció mögött, ugyanis a Disney végre újra igazi varázslatot hozott el nekünk. Én őszintén remélem, hogy a továbbiakban is ezen az úton maradnak.
8,5/10
