Nincs olyan ember a világon, aki ne gondolkozott el volna már azon, hogy mi történhetett volna, ha bizonyos dolgokat másképpen csinál. Ez a produkció pedig mást sem tesz, csak ezen gondolkozik, de ahelyett, hogy súlyos életigazságokkal szolgálna, inkább egy egyszerű, földhözragadt romantikus komédia marad, amelyhez mindannyian tudunk kötődni valamilyen módon. 

Tim-et (Domhnall Gleeson) 21 éves korában azzal szembesíti édesapja (Bill Nighy), hogy családjukban egy különleges képességet hordoznak magukban a férfiak: képesek az időutazásra (kizárólag a múltba). Egy 21 éves srác pedig mi másra használná ezt a képességet, mint csajozásra? Azonban Timnek hamar meg kell tanulnia, hogy azt még az időutazás sem tudja megoldani, hogy valaki beleszeressen. Viszont Mary-vel (Rachel McAdams) ez sem tűnik lehetetlennek, ugyanakkor időközben más problémák is fellépnek a módszerrel kapcsolatban.

Egyben a filmmel kapcsolatban is itt lépnek fel problémák, ugyanis egyáltalán nem jellemző erre a műre, hogy határozottan haladna egy kijelölt csapás mentén. Egy könnyed randizós vígjátéknak indul, amely az időutazást, mint humorforrást használja fel, azonban idővel átcsap a Pillangóhatás dilemmáit megidéző drámába, hogy aztán végül egy teljesen más mondanivaló és befejezés mellett kössön ki. (És egyetlen számot leszámítva még a zene is eléggé feledhető.) Ami abból a szempontból jó, hogy végső soron így egyik témát sem tudja teljesen kifárasztani, és a kiszámíthatóság sem róható fel neki így, sőt, mint fentebb említettem, rengeteg embert meg tud szólítani ennek köszönhetően. 

És nem Richard Curtis-ről lenne szó, ha nem tudná az alkotás minden bizonytalanságát teljesen elfeledtetni, ahogyan újra és újra megidézi a bájos jelenetek, a humoros szituációk és a leheletnyi, de azért jelenlévő dráma tökéletes kombinációját. A színészek és a karakterek hitelesek (még azok is, akiket egyértelműen nevettető célzattal írt meg), Bill Nighy már csak rutinból is zseniális, az atmoszféra pedig pont azt hozza, amit a rendező korábbi műveiben megszokhattunk. Mert akármennyire is sokszor úgy érződik, a film nem tart sehova, ezt a két órát élmény végigülni, és végső soron a befejezéssel is maradéktalanul elégedett tudok lenni.

Úgyhogy félre kell tenni mindenfajta cinikusságot, és hagyni, hogy a mű elvarázsoljon a maga nemes egyszerűségével. Ez esetben pedig bőven az év egyik legjobb filmélményét kaphatjuk.

9/10