Már a Vörösingesek esetében is az volt az első gondolatom, hogy mihez kezd John Scalzi, miután az utolsó cseppet is kifejte a modern sci-fi egyik legnépszerűbb regényfolyamából, a Vének háborújából. Ez most azért is aktuálisabb kérdés, mert míg előbbi művet abszolút fel lehetett fogni egy komolyabb ambíciókkal nem bíró szerelemprojektként, Az összeomló birodalommal a szerző egy új sorozatba vágott bele, így a következő néhány évre valószínűleg ez fogja meghatározni munkásságát. És mint ilyenkor mindig, adódik a kérdés, hogy a siker és a kiadóval kötött tízéves szerződés hozadéka ez vagy újabb meghatározó alkotásokat várhatunk írónktól.

A válasz pedig lényegében is-is. A Vének háborújában az volt a lehengerlő, hogy az űroperák grandiózus kalandosságát és könnyedségét kiválóan házasította össze a hard sci-fi hitelességével és drámafókuszával, Az összeomló birodalom azonban elsősorban csak előbbit hordozza magában. Egy az Alapítványból vagy a Dűnéből ismerős arisztokratikus csillagközi államszervezetbe kapcsolódunk be, amelyet a téridő-kiskapuként működő Ár köt össze és tart életben - és annak szétesése fenyegeti az összeomlás veszélyével. Az ezt megsejtő politikai szereplők, a kereskedelmet monopolizáló céhek, az emperátor és egyes kutatók pedig a maguk módján mind igyekeznek felkészülni erre a jövőre, nem kevés bonyodalmat okozva egymás számára.

Természetesen a kedvelt Scalzi-stílusjegyek itt is jelen vannak: a sci-fik általános patetikusságához képest szokatlanul földhözragadt, szabadszájú karakterek, a csavaros, de kivétel nélkül pozitív végkicsengésű összeesküvések, illetve a mindennapi furfangok és a politikai machinációk párhuzamossága - még ha utóbbiak ezúttal szándékosan elnagyoltak is. Az író gazdaság, államszervezési forma és politikai játszmák koherens egységét teremti meg ugyan, de ezeket nem képes már valódi jelenségekre visszavezetni, az összes ilyen jellegű próbálkozása üresen cseng. Ugyanígy hiába esik szó az emberiség várható pusztulásáról, érzünk testközelből egy véres lázadást, mi mindezeknek csak a kalandos aspektusait érzékeljük, az arisztokraták páncélozott járműveiben kerülve el azt a poklot, amit Scalzi a Vének háborújában megfestett.

Ugyanakkor azt sem állíthatom, hogy ez feltétlenül hiányzik Az összeomló birodalomból. A szereplők szócsatáit, machinációit kellemes és szórakoztató élmény olvasni, a számos karakter épp annyira ötletesen van megformálva, hogy a megfelelő változatosságot képviseljék és megadott időközönként hozzáadjanak egy újabb részletet az összképhez, ami így végeredményben egy rendkívül kiegyensúlyozott és könnyen olvasható 300 oldallá áll össze.

Az összeomló birodalom tehát egy laza és izgalmas kalandregény, amiben éppen az a jó, hogy szerzője nem új területeken próbálja ki, hanem minden rutinját és profizmusát olvasója szórakoztatására veti be (lényegesen elegánsabban, mint a Scalzi-imitátor Frontvonalak). Az más kérdés, hogy Scalzi tehetségéből kiindulva ennél lényegesen fontosabb és tartalmasabb regényeket is alkothatna, és emiatt nem feltétlenül örvendetes, hogy ezen a pályán mozog, de Az összeomló birodalmat elnézve még ebben az esetben sem fogunk rosszul járni.

 A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.