Soha nem szerencsés egy mű számára, ha állandóan egy másikhoz hasonlítgatják, hiszen sokszor igazságtalan elvárásokhoz vezethetnek ezek a párhuzamok. Azon alkotásokkal nem tudok együtt érezni, amelyek önként vállalják fel a rájuk nézve nem feltétlenül hízelgő párhuzamokat (ld. a magát Forrest Gumppal reklámozó Walter Mitty titkos életét). A Frontvonalak borítóján az ajánlás rögtön a Vének háborújához hasonlítja, szerzőjének életrajzában pedig fontos pontot képvisel, hogy John Scalzitól tanulta az írást - amit persze le sem tagadhatja, csakhogy Marko Kloos inkább tűnik a szegény ember John Scalzijának, mint a mesterét felülmúló tanítványnak.

Kloos is egy galaktikus háborúra toborzó Föld képével indít, csakhogy ebben a műben nem az idegenek, hanem az USA hagyományos ellenlábasai, a kínai-orosz tengely a legyőzendő fél. Főhősünk, Andrew Grayson pedig nem egy újjáéledő öregember, hanem egy zöldfülű 21 éves, aki csak az otthonából szolgáló borzasztó lakóövezetből kíván elmenekülni azzal, hogy beáll a hadseregbe. A kiképzésen átesve azonban nem álmai állomáshelyére, az űrbe vezénylik, hanem a Földön marad, hogy a nyomornegyedek lázadóival és az Észak-Amerikai Nemzetközösség fennhatóságát megkérdőjelező államokkal szállhasson harcba.

A Frontvonalak disztópikus környezete azonban messze nem elég árnyalt ahhoz, hogy ebből érdemi mondanivaló származhasson: az író a szegény-gazdag ellentét szokásos kliséit sorakoztatja fel, amelynek legsokkolóbb eleme, hogy Andrew-t egy ponton ténylegesen ki is vezénylik, hogy halomra lője az egyik szociális övezet lázongóit. A regény egész narratívája az effajta felszínes félötletekre felhúzott motívumokból áll, amelyeket csak az érzékletes másolás tart egyben. A Vének háborúja párhuzamokat napestig lehetne ecsetelni (a fináléban még több adódik), de a könyv egyik kulcsjelenete például A sólyom végveszélyben hű másolata, amit még maga Kloos is elismer az egyik fejezetcímben. Ugyanakkor Grayson mindvégig egy egyszerű bokorugró marad, távol John Perry ravaszságától és lényeglátásától, a vérontások mögül pedig hiányzik a valódi dráma.

Az viszont tagadhatatlan, hogy ha harci cselekményekre kerül a sor, a szerző hamar elemében találja magát, és hiába írja le kínosan részletesen a fegyvereket vagy egy raj mozgását, magával ragadóan izgalmas, videojáték-dramaturgiában fokozódó eseménysorokat ír le. Ezekben a pillanatokban tényleg érezni a "puskaport", a fájdalmat, a feszültséget - kikapcsolódásként tehát kiváló választás lehet a Frontvonalak.

Vegytiszta szórakoztató irodalom tehát Marko Kloos regénye, a látványos összecsapások mögött egy szemernyi mélységet, árnyaltságot nem lehet találni, ugyanakkor aki egy futurisztikus FPS élményét idéző akciógyűjteménynél, az meglelheti benne a számítását. Azonban Scalzitól és a Vének háborújától a Frontvonalak fényévekkel van lemaradva.

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.