Warren Beatty és Faye Dunaway nem csak akkor alkot remek párost, amikor gajra kell vágni egy Oscar-díjkiosztót, hanem akkor is, amikor emlékezetes filmet kell összehozni. Filmrajongóként nagyon fáj nekem, hogy a két kiváló színész a brutális borítékbaki miatt került a címoldalakra, miközben mindketten sok emlékezetes alakítást tettek le az asztalra, közös mozijuk, a Bonnie és Clyde pedig mára már klasszikussá érett. A híres gengszterpáros romantikusra maszkírozott története a maga korában forradalmi alkotásnak minősült, hiszen erőszakos jeleneteket tartalmazott, akkori mérce szerint rendkívüli szexuális töltettel rendelkezett, és egyáltalán nem mellesleg sztárrá tette Faye Dunawayt, akinek a filmben hordott sapkája és ruhái divatot teremtettek. Arthur Penn  a mai napig olyan erős drámaisággal bíró gengszterfilmet hozott össze nekünk - Warren Beatty produceri támogatásával - , amelyen nem fogtak az azóta eltelt évtizedek, még mindig az utolsó pillanatig szurkolunk a szerelmeseknek, hogy megússzák, holott nagyon jól tudjuk, hogy mi lesz a történet vége. Mai szemmel nézve nyilván már kicsit lassúdadan gomolyog a cselekmény, de a forgatókönyvnek és a színészi játéknak köszönhetően még mindig úgy érezhetjük, hogy olyan igazi filmélményt kaptunk, amelyre mostanában sajnos nem sok példa akad.

Bonnie Parker (Faye Dunaway) pincérnőként dolgozik egy álmos kis településen, és minden vágya, hogy megszabaduljon ebből a szürke közegből, amire egy nap igencsak extrém körülmények között nyílik lehetősége. A házuk ablakából kinézve észreveszi, hogy egy fiatalember éppen el akarja lopni az édesanyja kocsiját, és amikor felháborodottan számon kéri rajta ezirányú tevékenységét, a férfinak, akit Clyde Barrow-nak (Warren Beatty) hívnak, megtetszik a lány, és hamarosan azon kapják magukat, hogy együtt rabolják a bankokat...

A bűn nyilván nagyon vonzó egy unatkozó lánynak, azonban viharsebesen rá kell jönnie, hogy a valóság sokkal ridegebb annál a romantikus képnél, amelyet a képzelete festett. A fiúban van annyi becsület, hogy megkéri, hagyja el, mert nem akarja elrontani az életét. Bonnie azonban úgy döntött, hogy marad, pedig a szíve mélyén tudja, hogy annak az izgalmasan veszélyes életnek, amelyet folytatnak csak egyetlen végkifejlete lehet. Romantikában nincs hiány, azonban meglepően realistán mutatja be a történet a pár nem éppen hétköznapi kapcsolatának problémáit is, példának okaként azt, hogy Clyde impotens volt (valójában biszexuális volt, és Bonnie sem volt a hűség szobra, de ezt a tényt abban a korban nem lehetett filmre vinni, már ennek a helyzetnek a bemutatása és egy merészebb ágyjelenet is hatalmas merészség volt az alkotók részéről, az pedig külön pikantériát adott a dolognak, hogy Beatty volt Hollywood legnagyobb nőcsábásza, mielőtt Anette Benning példás családapát nem faragott belőle). Nem éppen idilli képet fest a párról a film, annak ellenére, hogy természetesen jócskán eltértek a valóságtól a forgatókönyv megírásakor, egyikük sem tökéletes, de annyira emberiek és minden hibájuk ellenére annyira szerethetőek, hogy teljes gőzzel szurkolunk nekik, hogy megússzák ezt az egészet, hogy aztán a brutális utolsó képkockák katartikus erővel sújtsanak le ránk.

A társadalomkritikai él sem hiányzott a filmből, a világgazdasági válság kellős közepén élő Amerikáról fest nem éppen szívderítő képet, a házát elveszítő farmer, a kilátástalanság, és a bankok tönkremenetele egy olyan hátteret ad a történethez, amelynek köszönhetően túl tud lépni a romantikus gengszterfilm műfaján. Mai szemmel nézve megdöbbentő, hogy miért tartották annyira erőszakosnak a jeleneteket (Trónok harcák epizódokon edződött szemünknek meg sem kottyan a Barrow-banda és a rendőrök közötti párharcok sora), de még mindig erős drámaiságot tudnak kölcsönözni a jeleneteknek. A forgatókönyv legnagyobb erénye azonban az volt, hogy az emberi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, a két főszereplő közötti (meglehetősen bonyolult) szerelmen túl a két testvér közötti szeretet is bemutatásra került, a két nő, Blanche és Bonnie közötti ellenszenv, valamint az őket folyamatosan békítő férfiak közötti viták ugyanolyanok, mint minden más családban. Meglepő módon a humor is fontos szerephez jutott, ahogyan a játékosság, a vadság és összességében annyira érzelemgazdagra sikeredett Barrow-ék bemutatása, amivel tökéletesen ellensúlyozni lehetett az erőszakosságot, és reménytelenül megkedveljük főhőseinket, dacára annak, hogy amúgy kegyetlen bűnözőkről van szó.

Warren Beatty eredetileg nem tervezte eljátszani a főszerepet, de végül mégis úgy alakult, hogy ő alakította Clyde-ot, Faye Dunaway is a sokadik jelölt volt Bonnie-ra, de végül mégiscsak tökéletes párost alkottak ők ketten, meg tudták mutatni az összetett karakterük mélységeit, és a kémia is működött közöttük. 10 Oscar díjra jelölték a filmet, ebből két szobrocskát vihettek haza az alkotók, az egyiket Estelle Parsons Blanche szerepéért, teljesen megérdemelten (a másik az operatőri munkáért járt Burnett Guffey-nek). Jó volt újra rácsodálkozni Gene Hackman tehetségére, Michael J. Pollard is felejthetetlen alakítást nyújtott. Egyáltalán nem mellékesen Gene Wilder is ebben az alkotásban tűnt fel először a filmvásznon.

A gengsztervilágnak nincs romantikája, de a játékidőre elhisszük, hogy létezett igaz szerelem a bűn árnyékában, Bonnie és Clyde története azonban sokkal több egy szimpla love story-nál, igazi road movie-ról van szó, amelynek során nem csak a tragikus sorsú pár történetén rohanunk végig, hanem a korabeli Amerikáról is képet kapunk, bűvkörébe tud vonni bennünket a film, bele tudjuk élni magunkat az eseményekbe, ami ennyi év után nem kis fegyvertény. Arthur Penn alkotása nem véletlenül vált klasszikussá, tartalmas szórakozást nyújt a nézőjének, nemcsak elandalít, hanem el is gondolkodtat. Erősen ajánlott darab!

9/10

A Bonnie és Clyde teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.