A The Edge of Seventeent kritikái az utóbbi évek egyik legjobb felnövéstörténeteként és indie-filmjeként harangozták be, és aki látta remek előzetesét (amelyet pont azért nem ajánlanék megnézésre, mert borzasztó sokat lelő belőle), azok maguk is meggyőződhettek arról, hogy nem indokolatlan a hype. (Természetesen a magyar forgalmazók szokás szerint résen voltak és megvédték a hazai tizenéveseket arról, hogy a húszezredik Twilight- és Éhezők viadala-klón értelmi szintjét meghaladó filmet lássanak...) Összességében azonban korántsem ilyen egyszerű a helyzet, Kelly Fremon Craig debütáló filmje ugyanis maga is egyfajta kamaszlányos szégyenlősséggel prezentálja magát.
A The Edge of Seventeen rendkívül kétarcú film, egyrészt tényleg az utóbbi időben tömegével érkező indie-felnövéstörténeteket felrázó eredetiséget és ötletes humort látni benne, ami könnyedsége ellenére a The Perks of Being a Wallflowert vagy a The Spectacular Now-t idéző mondanivalóval párosul. Másrészről viszont Craig sokszor látványosan görcsösen dolgozik azon, hogy az amerikai indie vígjátékokra olyannyira jellemző bizarr karaktereket és szituációkat megteremtse, hogy többnyire éppen az azonosulás lehetősége és a hitelesség veszik el ezekből a jelenetekből és figurákból. A mesterkéltség pedig hozza magával a kiszámíthatóságot, hiszen így a rendezőnő akaratlanul is a független komédiák és a felnövéstörténetek kliséi felé gyalogol, fáradt kötelező körökre redukálva saját frissességét.
A főszereplő Nadine-nek például muszáj ugyanazokat a banális hibákat elkövetnie, mint az összes tinifilm főszereplőjének, miközben megigéző, de sekélyes és nem túl vonzó, de valójában kincset érő srácok közül válogathat kizárólag, egyetlen barátnőjét leszámítva kortársai csak egyetlen megjegyzést érdemelnek, miszerint mind komplett idióták. Ugyanakkor szerencsére nem sikerül mindent sablonná változtatnia, a végeredmény élvezhetőségéhez elengedő marad Craig őszinteségéből és szellemességéből, amit stábja és színészei is jól segítenek. Hailee Steinfeld hibátlanul hozza az önbizalomhiányos kamaszt, szócsatái Woody Harrelsonnal, illetve a testvérét alakító Blake Jennerrel (Everybody Wants Some!!) pedig a The Edge of Seventeen sava-borsát adják. A humor mögé tekintve pedig jó pár drámai réteget felfedezhetünk kezdve a tinédzsereket feszítő kételyektől az önzetlenségen és az empátián keresztül történő felnövésen át a tragédiák feldolgozásáig.
Alapvetően tehát nem mondanám rossz filmélménynek a The Edge of Seventeent, azonban látva, hogy mire képes Kelly Fremon Craig, én sokkal többet vártam volna alkotásától. De teljesen érthető, hogy debütáló rendezőként maga is olyan, mint egy bizonytalan, szégyenlős kamasz: hiába van számos izgalmas és figyelemre méltó tulajdonsága, nem meri felvállalni magát, és inkább megpróbál minél jobban belesimulni a fősodorba.
7,5/10
A The Edge of Seventeen teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
