Alapjába véve nem lennék túl izgatott egy olyan film iránt, amiben egyetemista sportolók mást sem csinálnak a bulizáson kívül, de tudva, hogy a rendezőt Richard Linklaternek hívják, az érdeklődési indexem rögtön az egekbe szökik. A legutóbb a Boyhooddal a világsiker küszöbén elbukó alkotóról azt feltételezhettük volna, hogy új filmjével ismét szeretne majd nagyot robbantani, ám erről koránt sem lehet beszélni az Everybody Wants Some esetében, ami megmaradt egy kevésbé ambiciózus, határokat egyáltalán nem feszegető, ugyanakkor mégis szórakoztató darabnak.
Linklater ezúttal a ’80-as évekbe kalauzol el minket, áttételes módon pedig éppen ott folytatódik a történet, mint ahol a Boyhood abbamaradt: amikor is a sportolói ösztöndíjjal egyetemre felvételt nyerő Jake felköltözik új lakóhelyére, egy direkt baseball játékosok számára fenntartott diák apartmanba. Mivel a tanítás kezdetéig még napok vannak hátra, Jake-nek és újdonsült baráti társaságának lehetősége nyílik rá, hogy minden kötelezettség és felnőtt-felügyelet hiányában annyit adjanak az élvezeteknek, amennyi csak az időbe belefér. Az ökörködésen, bulizáson, csajozáson és baseballon kívül pedig nem is marad sok idő másra, de ez nem is gond.
Lehetetlennek tűnik az összehasonlítgatás elkerülése a rendező egyik korábbi kultikus filmjével, a Dazed and Confused-dal, ami középiskolások egy évzáró buliját örökíti meg, hasonlóan laza narratívával és céltalannak tűnő történettel, mint amivel az Everybody Wants Some is dolgozik. Tagadhatatlan, hogy a két mű között vannak áthallások, de alapvető különbségek is, hiszen Linklater idei alkotása jóval kevesebbet ölel fel, mint a Dazed and Confused és ennek következményeként jóval kevesebbet is próbál mondani, mint az 1993-as film.
Az Everybody Wants Some alapvetően tényleg nem szól másról, mint az önfeledt jókedvről, a lazításról, az új közeg adta izgalmas lehetőségek kihasználásáról. A Dazed and Confused jövőbe tekintő diákjainak pozitív életszemlélete mintha beigazolódni látszana. Jake és haverjai számára minden könnyen megy: profi körülmények között csiszolhatják baseball tudásukat, szinte bármelyik kiszemelt lányt megkaphatják, a szórakozóhelyen ingyen ihatnak és még egy óriási külön ház is rendelkezésükre áll féktelen bulik szervezésére, hiába tiltja meg azt az edző. Sokán vágynának erre a gondtalan életérzésre, egyesek pedig meg is rekednek ezen a ponton, mint Willoughby, aki 30 évesen is legszívesebben csak a hozzá hasonló emberekkel baseballozna és füvezne, mintha képtelenség lenne kinőni ebből a korból.
Épp a múltkor írtam a Green Room kapcsán, hogy mennyire egy negatív felhő lengi be a filmet, amikor a szereplők már alapból rossz helyzetből indulnak és ez csak még rosszabb lesz később. Ilyen szempontból az Everybody Wants Some ennek a szöges ellentéte, hiszen valamennyi szereplő jó kilátásokkal indul, ami még fokozódik is a film vége felé. A karakterek közötti kisebb súrlódások, konfliktushelyzetek is egy szempillantás alatt feloldódnak, így az sem kérdés, hogy a srácok estéje akkor se vész kárba, ha egy diszkóból kidobják őket, hiszen mindig ott van az új lehetőségekkel kecsegtető másik világ, mint például a country bár, a punk színtér, vagy a művészetis diákok közege, amikbe főhőseink jókedv céljából ugyanúgy bátor fejest ugranak, mintha csak a számukra otthonos terepről lenne szó.
A baseball játékosok nyitottsága az új dolgok felé jól reprezentálja, hogy a film igyekszik elkerülni a sablonos ábrázolásmódokat. Bár rámutat a tipikus szerepekre, próbálja árnyalni is azokat, így a főhőseinktől is távol áll, hogy mind izmos, üresfejű sportoló lenne csupán. Közülük is talán kiemelkedik ilyen szempontból Finnegan, aki annak ellenére, hogy semmiből sem húzza ki magát egy pillanatig sem, ő törekedik arra a leginkább, hogy mások több oldalról is megismerjék őt. Glenn Powell pedig olyan nagyszerűen játssza el a karaktert, hogy ha a többségben ismeretlen színészekből álló gárdából ki kéne emelnem valakit, biztosan ő lenne az.
Ahogy Linklater legtöbb filmjében, itt is a szövegkönyv játssza a főszerepet. A természetesen hömpölygő párbeszédek közelebb hozzák a nézőt a karakterekhez, az pedig még egyértelműbben a rendező kézjegyére utal, hogy azokban a pillanatokban is képes a film erre, amikor éppenséggel tényleg semmi különösről nem folyik diskurzus, mégis óriási élvezettel hallgatjuk a fiatalok hol lazább, hol komolyabb beszélgetéseit. Nem újdonság a korszellem autentikus megragadása sem rendezői részről, ami mind a díszletekben, ruhákban és megjelenésben, mind pedig a mű hangulatában jelen van. Elmondása szerint Linklater a saját élményeiből válogatott akkor, amikor a forgatókönyvet írta és ez a fajta személyesség érezhetően át is hatja az Everybody Wants Some minden percét. Bizonyára ez a faktor is hozzátesz ahhoz, hogy egy ennyire kedves, szerethető filmet kaptunk, még ha igazán emlékezeteset őszintén szólva nem is tud nyújtani.
8/10
Az Everybody Wants Some!! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
