Miért érdekelne egy zenés dokumentumfilm, amelynek ráadásul a témája is viszonylag messze áll tőlem? Valószínűleg sokakban éppúgy ez a kérdés fogalmazódott meg a Soul Exodus kapcsán, mint bennem is. Azonban - mint kiderült - a Soul Exodusban éppen az a kiváló, hogy nem kell se klezmer-rajongónak, se zsidónak lenni ahhoz, hogy élvezhessük. Sőt, talán éppen azok számára fogja a legnagyobb élményt jelenti, akik előzetes tudás és prekoncepciók nélkül ismerkednek meg vele.
Eelinte természetesen nehéz lesz megszokni a filmet, legalábbis azok számára mindenképpen, akik korábban még nem találkoztak ezzel a kultúrával és a klezmerrel. Meglett, szakállas férfiak dajdajoznak hol jiddisül, hol oroszul, hol angolul a korai musicalek stílusát idéző sramlizenére, miközben egy végtelenül zsigeri néptáncot járnak. Könnyű tehát azonosulni azzal a mondattal, amikor az egyik szereplő a klezmer korai fogadtatásáról, hogy "részeg zsidók ugrálásának" tűnt. Mint ahogy magyarként nyilvánvalóan nehéz átérezni a newyorkiságról folytatott hosszas vitáikat is (már csak azért is, mert én ezt a látványos lakóhelyalapú önmeghatározást alig tapasztaltam környezetemben).
Azonban a játékidő előrehaladtával hamar kiderül, hogy a Soul Exodus nem egy konkrét identitásról, hanem önmagában az identitásról kezd szólni, és ehhez csak egy kiváló kiindulópont, hogy olyan embereket mutat be, akik számára ezt a legnehezebb meghatározni. Hiszen főszereplőink egyszerre amerikaiak és zsidók (noha van köztük, aki még nem is járt Izraelben, és a cionizmussal szemben is erős ellenérzéseket táplálnak), de van köztük orosz, vagy magyar származású, akinek a családja egyébként Besszarábiából származott el. Szereplőink maguk is próbálják helyre tenni, hogy New York-i zsidóként hogyan kéne érezniük a holokauszt vagy Cisz-Jordánia megszállása kapcsán, és láthatóan mindehhez a zene a kulcs.
Hiába szorul ugyanis háttérbe a film második felére a muzsika, hogy a fentieket taglaló beszélgetések és monológok foglalják el a helyét, a klezmer és a figurák életében betöltött szerepe mindig kiemelt helyet foglal el. A tengerparton, egy sikátorban vagy egy hajó fedélzetén, a motor dohogásának ritmusára építkezve is előkapják a hegedűt és dalra fakadnak - és (alkalmi közönségükkel együtt) láthatóan piszok jól érzik magukat közben. A Soul Exodus tehát egy olyan zenés film, amely nem feltétlenül a konkrét dallamokról szól (nem feltétlenül kaptam kedvet ahhoz, hogy utólag újrahallgassam ezeket a számokat), hanem a zene öröméről, összekovácsoló és identitásképző hatásáról.
Ennek köszönhetően pedig egy rendkívül kellemes, jó kedvű alkotást láthatunk, amely azonban nem éri be annyival, hogy szereplői dalolnak párat, aztán mindannyian hazamegyünk. A Soul Exodus ugyanis két zeneszám között rengeteg gondolkodni valót ad arról, hogy mi is az identitás, hogyan találjuk meg a sajátunkat, és hogy hogyan lehet boldogulni egy egyre inkább identitások nélkül működő világban.
A Soul Exodus teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
